Marton László magyar

… itt megszakad, most nincs tovább, hiába a sötét, most véget ér, megszakad az éj, foszladozik a bódulat.
Lecsúszik testemről a rágyűrődött paplan, lábam leengedem, ráhúzom a derekamra megereszkedett pizsamanadrágom.
Kitapogatom a kapcsolót, a villanástól összerándul a pupillám, a nem-várt, hirtelen megvilágosodás szokatlan.
Ebben a szövegben 1985. éjjel negyed egy van, a székről az ágyra pakolom az ingem, pullóverem, trikóm, két nadrágom; rossz a szemem, ahogy leülök, az asztal fölé kell görnyednem.
Most írok, hónapok után újra Ausztráliáról írok, bizonytalanul írok – talán még várnom kéne, kivárni, hogy semmi ne zavarjon meg, kivárni, hogy semmire ne emlékezzem. De nem szívesen kezdem, nem akarok még „rátérni”, befejezni meg végképp nem, van rá időm bőven, az ágy sem csalogat.
Az ágy kérdez. Az ágy beszélgetni akar velem. Miért egyedül fekszel, járt itt valaki a napokban, hova lett? Hová üldözöl mindenkit mellőled? Az ágy kérdez, persze nem felelek. Persze nem felelek, most írok, ezt ismételgetem.
Lassan háromnegyed egy. Lassan írok ("még 116111 térek rá"), s közben azt remélem, hogy erre a bevezetésre is szükség van. Szükségem van erre a bevezetésre. Szükségem van arra, hogy teljen az idő, hogy ne az ágyban teljen az idő, mert akkor az ágy folytatja…