Marina Sztyepnova orosz

Nincs bánat, melyet egy gyermek ne venne magára.

Időnként bele lehet, sőt bele is kell harapni a kézbe, amely etet, de beleköpni…

Ötödik fejezet GALINA PETROVNA

Boldognak lenni számára mindig azt jelentette, szeretni, de csak most, hetvenhárom éves korában, az evakuációban, a háborúban jött rá végre, hogy szeretni nem azt jelenti, hogy ezt a szeretteiddel teszed meg. Lehet szeretni az idegeneket is – csak az idegeneket kell szeretni, mert csak azáltal válhatnak a szeretteiddé.

154. oldal, 3. fejezet, Kapszula Könyvtár

A mulatságos kis pufók kölykök, akik a játszótéren játszottak, egyáltalán nem jelentettek garanciát sem a magányos öregkor, sem a halál ellen. Nem váltak nyugdíjalappá, hosszú éveken át összerakosgatott, jól kamatozó betétté.

Hatodik fejezet LIDOCSKA

Emelje föl a fejét, legyen kedves. Malja anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, bizalomteljesen hátravetette a fejét. Ogarjov először nem a nyiroksejteket, az illesztéseket vagy a gyulladásos folyamatot érezte meg az ujjai alatt, hanem magát az életet. Hány éven keresztül érintett meg más embereket csak azért, hogy gyógyítson.
Szinte már el is felejtette, hogy ilyen is előfordulhat. A kártyavár, amelyet Ogarjov, egyik ingatag síkfelületet illesztve a másikhoz, gondosan felépített a munka, a lakás, a számlák, az autóhitel, a kötelezettségek, a körülmények, az álmok a szabadságról meg a jelzálogról, a lapos házastársi szex, most mind megremegett, majd döntésre várva megdermedt a levegőben.
Kerek, rózsaszín fül, melyet szabálytalan, aranyos görbület tett mókássá.

A német nyelv valóban hasznos dolog volt. Már csak azért is, mert nem messzire Malaja Szejdemenuhától német telepesek nyelték a keserűséget – nekik ugyanúgy nem volt édes az élet, mint a zsidóknak, de az utóbbiakkal ellentétben a németek nemcsak a fejükkel, hanem a kezükkel is barátkoztak. Amikor a kérges herszoni föld közös meghódításáról van szó, a jiddis és a német különösen hasonlóvá válik egymáshoz. A különböző népek vérének és verítékének íze nem különbözik. Meg a könnyeké sem. Talán.

Harmadik fejezet LAZAR

– Tetves? – kérdezte gyakorlatiasan Lindttől, mintha csak a piacon érdeklődött volna az ára felől. Lindt megadóan rábólintott. Tulajdonképpen a tetvein meg a füzetén kívül nem is volt egyebe.

49. oldal, 2. fejezet, Kapszula Könyvtár

És annak alapján, hogy milyen mohó imádattal nézett a feleségére, annak alapján, hogy miként simította végig az asszony férje homlokán a csúnya, seszínű hajtincset, világos volt, hogy még a több mint harminc éve tartó házasságra is szüksége van valamiért az Istennek, különösen, ha hiszed, hogy az Isten valóban létezik.

Második fejezet MARUSZJA

…és az enszki, lila, nyári alkonyat össze nem sűrűsödött áthatolhatatlan, hűvös, falusi hangokkal teli sötétséggé.

188. oldal, 3. fejezet, Kapszula Könyvtár

A balettintézet konyháján egyébként épphogy nem a tölteléket sajnálták, hanem a balerinanövendékeket, akik szemüket elkapva félig üres műanyag tálcákat vittek csak magukkal – tovább, olvasó, tovább. A hájas konyhásnők hiába merítették bele a merőkanalat a gigantikus méretű kondérokba, amelyek fehérje, zsiradék és ásványi sók párájával csábítottak – a dietológusok által kiszámított fejadagok és a pokoli terhelés ellenére az eljövendő balerinák hisztérikusan, az éhezéstől bekövetkező ájulásig terjedően féltek akár csak egygrammnyi hízástól is, nehogy örökre megfosztassanak mindenható istenük kegyétől.
A félévenkénti kötelező súlyellenőrzés a végítélet napja volt, amikor a nap, a hold és a mennyezeti lámpa elhomályosult, és lehullott az imbolygó plafonról, és maga a plafon is felpördült, mint a tekercs. a fakó – magánál a fakó lónál is fakóbb –, angyaloktól és gyomorkorgástól megsüketült balerinanövendékek a folyosón, az orvosi szoba előtt tülekedtek,a falhoz nyomták remegő lapockacsontjukat, utolsó erejükből behúzták nemlétező hasukat. A norma a mínusz száztizenöt, ez azt jelentette, hogy száznegyven centis magasság esetén a kislány nem lehetett több huszonhét kilónál. De jobb, ha huszonöt. A legjobb azonban a huszonhárom. A felsőbb osztályokban a mínusz száztizenöt mínusz százhússzá alakult. Másfél méter magas vagy és harmincöt kilós? Hát ki fog így felemelni, te nagy tehén? Ahelyett, hogy zabálsz, menj inkább, gyújts rá!
Tizenhárom éves koruk körül kezdtek el dohányozni, és fújták a füstöt a pedagógusok jóváhagyásával és támogatásával, kétségbeesetten, önfeledten, mohón. Nyelték a megmentő, éhségcsillapító füstöt – ezt a mamának, ezt a papának, ezt Galina Szergejevna Ulanovának, féltékeny, irigy szemmel méregették társnőik combját és bordáit – nézd, Tánykának milyen rettentő nagy valaga van, már a középső rúdgyakorlattól is elzavarták, egyenes útja volt a zongora alá, istenkém, inkább őt, inkább őt zárják ki, kérlek, mint engem! Tányka, akit tönkretett visszafordíthatatlanul kiütköző nőiessége, kétségbeeséstől fakó szemmel meredt a rettenetes orvosi szobára. Ő maga is tudta, hogy el van veszve, az még csak hagyján, hogy a feneke – de még belegondolni is rossz, micsoda undokság történt vele, hogy az ördög vinnél el, uram irgalmazz! Még valami mellszerűség is kiütközött rajta, egy erőtlen kis dudor, a természet szánalmas kísérlete, hogy elhódítson a balettől legalább egymilliméternyi zsírpárnácskát.

290. oldal