Marieke Lucas Rijneveld holland

A düh zsanérjait soha nem kell megolajozni.

112. oldal

Az ablakon át látjuk, hogy apa és anya a kanapén ül. Hátulról úgy festenek, mint a gyertyacsonkok a lampionjainkban. Benyálazzuk az ujjainkat, eloltjuk őket.

50. oldal

Elmesélem neki a viccet, amit Obbétól hallottam:
– Miért lett öngyilkos Hitler?
Hanna felhúzza a szemöldökét.
– Mit tudom én.
– Mert nem tudta kifizetni a gázszámlát.

257. oldal

A papucsok minden lépésnél nyikorognak. Apa mondta egyszer: „A halál mindig fapapucsban érkezik." Nem értettem. Miért nem korcsolyával vagy tornacipőben? De most már értem: a halál általában jelzi a jöttét, csak ezt az emberek gyakran nem akarják észrevenni. Jól tudtuk például, hogy a jég sok helyen még nem elég vastag, és azt is, hogy a száj- és körömfájás a mi falunkat sem fogja elkerülni.

184. oldal

Nem ember vagyok, hanem a stégnél felejtett összecsukható szék. Nem kellek már senkinek, hogy belém kapaszkodjon. Fázik a lábam, a támlámról hiányzik a kéz. Ahányszor Hanna elmegy előttem, és hallom, amint a korcsolyája a jeget karcolja, oda akarok kiabálni neki. De a székek nem tudnak kiabálni. Figyelmeztetni akarom az alattomos lyukakra, de a székek figyelmeztetni sem tudnak. Szeretném megfogni, nekinyomni a támlámnak, az ölembe venni. A húgom mellém érve mindig felém pillant. Piros az orra, és apa fülmelegítője van rajta, amit olyankor szoktunk felvenni, ha vágyjuk a keze érintését kihűlt fejünkön. El akarom mondani Hannának, mennyire szeretem, annyira, hogy a hátam, a támlám felforrósodik, hogy olyan meleg a fám, mint amikor egész nap rajtam ül egy vendég. De a székek nem tudják elmondani senkinek, mennyire szeretik. Amúgy sem tudja senki, hogy én vagyok az; Jas összecsukható széknek álcázva. Nem messze szárcsák csoszognak a jégen. Megnyugtat, hogy nem törik be alattuk, bár a húgom legalább olyan nehéz, mint harmincöt szárcsa. Amikor újra odanézek, látom, hogy Hanna kikerült a fénykörből, és egyre távolodik tőle. Renkema dudál, villog a reflektorral. A húgom sárga kötött sapkája lassan tűnik el, mint a lemenő nap. Nem akarom, hogy lemenjen. Bele akarok fúródni, mint egy jégtüske, hozzá akarom szögezni magam. Meg akarom menteni. De a székek nem tudnak megmenteni senkit. Csak némán várakozni tudnak, míg valaki meg nem akar pihenni rajtuk.

– Tegyél úgy, mintha vidám lennél – szólok oda halkan Hannának.
– Nem emlékszem, hogy kell.
– Mint az osztályképen.
– Ja, oké.

256. oldal

…de anya odaadta az egészet Liennek, ahogy aztán a tejberizstortát meg a hűtőből a húsroládot is, amit apa hozott a hentestől, sőt még a nyolcvanméteres piros-fehér roládkötöző zsinórt is. Pedig azzal mind körültekerhettük volna magunkat, hogy ne hulljunk darabokra. Később gyakran eszembe jutott, hogy itt kezdődött az üresség: hogy az nem is a halál hibája, hanem a két karácsonyi napé, amelyeket anya lábosokban és üres franciasalátás dobozokban osztogatott szét boldog-boldogtalannak.

30. oldal

I was ten and stopped taking off my coat.

(első mondat)

… a felnőttek gyakran bonyolultak, mert úgy működik a fejük, mint a Tetris; az összes gondjukat a megfelelő helyre kell besuvasztaniuk. Ha viszont túl sok van belőlük, feltorlódnak, és bedugul az egész. Game over.

67. oldal

– A testvéred tényleg halott, vagy a halál a testvéred? – kérdezi végül. Megrázom a fejem, a cipőm orrát bámulom.
– A halálnak nincs családja, ezért keres magának mindig új testet, hogy egy kis ideig ne legyen annyira magányos. Aztán amikor a test a földbe kerül, keres magának másikat.

250. oldal