Margaret Mazzantini olasz

Az élet megszáradt sara most felém süvítő por.

A remény a gyerekeinké. Mi, felnőttek, már reméltünk, és csaknem mindig vesztettünk.

Miért van az, hogy az életben olykor a legjobb emberekről mondunk le olyanok kedvéért, akik nem érdekelnek minket, akik nem jók hozzánk, csak éppen az utunkba kerültek, megrontottak a hazugságaikkal, hozzászoktattak, hogy gyáva nyúl módjára viselkedjünk?

– Hogy csinálod, hogy mindig ilyen boldog vagy?
– Egyszerű, undorodom a szomorúságtól.

119. oldal

Az élet puszta túléléssé zsugorodott.

400. oldal (Cartaphilus, 2020)

– Minden, amit szeretsz, fájdalmat okoz, ez már csak így van…

326. oldal

Ráismerek a csúfondáros iróniára, amely a mámor elmúltával nagyot rúg a meghatottságba, megnevettet.

Ami engem illet, a legtöbb emberhez hasonlóan hiszek Istenben néha, amikor rám tör a félelem.

115. oldal

Arról van szó, hogy hagyni kell áramlani a homokot, hagyni kell leperegni a test mélyére. Így talpon maradunk, bármi történjék is, olyan ez, mint a napernyők betontalpa.

457. oldal (Cartaphilus, 2020)

De mindig megbékített, maga volt a közeledő szélcsend.