Marcel Proust francia

…nem azokból lesznek a remekművek alkotói, akik a legszebb légkörben élnek, a legfennköltebben társalognak, s a legmélyebb műveltséggel bírnak, hanem akik hirtelen lemondanak arról, hogy csak magukért éljenek, képesek egész énjüket egyetlen tükörré változtatni, úgy, hogy egész életük vissza tudjon benne tükröződni […], mivel a lángész a tükröződőképességben, nem pedig a tükrözött kép magánvaló értékében rejlik.

131. oldal

Egy koppanás az ablaktáblán, mintha csak beleütközött volna valami, aztán mintha homokszemek hullanának könnyen, bőven a felső emelet egy ablakából, majd ez a hullás elterjed, szabályozódik, ritmust kap, folyékony lesz és zengő, zenei, egyetemes, megszámlálhatatlan: itt az eső.

120. oldal

Egy bizonyos életkortól emlékeink olyannyira összefonódnak, hogy a dolognak, amire gondolunk, a könyvnek, amit olvasunk, már-már nincs jelentősége. Mindenbe beleadtunk valamennyit magunkból, minden termékeny, minden veszedelmes, s egy szappanreklámban éppoly becses dolgokra bukkanhatunk, mint Pascal Gondolataiban.

143. oldal (Atlantisz, 2005)

S ha már egyszer a regényíró ily állapotba hozott bennünket, amelyben – mint valamennyi tisztán belső állapotban – minden érzés megtízszereződik, s a könyve úgy felizgat minket, mint egy álom (de oly álom, amely világosabb, mint aminőt alváskor álmodunk, amellett tovább is tart az emléke) – egy órára felkavar bennünk minden lehető bajt és boldogságot, mindazt, aminek futó ismeretére is évek kellenének az életben, s aminek a legjavát másképp meg se sejthetnénk, mivel olyan lassan megy végbe, hogy nem is tudjuk felfogni (így például az életben megváltozhatik a szívünk, s ez a legnagyobb fájdalom; de mi ezt a fájdalmat csak képzeletben, a könyvekből ismerjük meg: a valóságban úgy változik a szív, mint egyes természeti tünemények, vagyis oly lassan, hogy sorra megállapíthatjuk különböző állomásait, de nem érezzük magának a változásnak a fájdalmát).

102. oldal, első rész - Combray (Európa, 1983)

Ahogy a combray-i szólás mondja: nincs szűcs, aki úgy értene a szőrméhez, mint a moly.

379-380. oldal

Az azonos szakmában dolgozók felismerik egymást, akárcsak az egyazon vétkűek. Charlus úr és Sidonia úr is azon nyomban megszimatolta a másikét, amely mindkettőjük esetében az volt, hogy társaságban csakis monologizáltak, méghozzá oly fokon, hogy semmiféle közbeszólást sem voltak képesek elviselni. Miután egy szempillantás alatt felmérték, hogy mint a közismert szonett mondja, a bajra nincsen ír, eltökélték, nem azt, hogy elhallgatnak, hanem hogy mindketten beszélnek, s mit sem törődnek azzal, amit a másik mond. Ebből olyan hangzavar támadt, mint Moliére komédiáiban, amelyekben több szereplő beszél egyszerre különböző dolgokról. A báró egyébként, metsző hangjával, biztos volt benne, hogy ő kerekedik felül, s elnyomja Sidonia úr erőtlen hangját, de a másiknak azért nem szegte kedvét, hiszen valahányszor Charlus úr egy pillanatra lélegzetet vett, a szünetet a spanyol grand susogása töltötte ki, aki rendíthetetlenül folytatta szónoklatát.

53. oldal (ATLANTISZ, 2001)

Legelőször apámmal rontotta el végleg a dolgát, aki, amikor látta, hogy megázott, megkérdezte csupa figyelmességből:
– De Bloch úr, milyen idő van odakünn, csak nem esik? Nem értem, a barométer szép időt mutat.
Amire ezt a választ kapta Bloch-tól:
– Uram, fogalmam sincs arról, hogy esik-e ott künn, vagy nem. Én ugyanis annyira kívüle élek a fizikai véletlenségeknek, hogy érzékeim egyszerűen nem is vesznek róluk tudomást.
– De fiacskám, a barátod hülye – mondta apám, mikor Bloch eltávozott. – Micsoda! Még azt sem tudja, milyen az idő odakinn! Pedig mi érdekelhetné jobban ennél? Hülye, hogyha mondom, hülye.

109. oldal

„[…] Ajándékot tartogatok önnek, drágám – fűzte tovább a szót, most ismét a nagyhercegnének szánva –, amit nem adnék senki másnak, csak önnek. Ibsen három darabjának kézirata az, amit öreg betegápolójával küldetett el. Egyet megtartok, a másik kettőt odaadom önnek.” Guermantes nagyherceg nem volt elbűvölve az efféle felajánlásoktól. Mivel nem volt bizonyos benne, él-e, hal-e Ibsen vagy D'Annunzio, már látta, amint írók és színpadi szerzők vizitelnek a feleségénél, és beleveszik a műveikbe. A társasági emberek szívesen képzelik a könyveket egyik oldalon nyitott hasábnak, amibe a szerző igyekszik „beterelgetni” mindazokat, akikkel csak összeakad. Ez pedig nyilvánvalóan tisztességtelen, s az ilyen ember nem is ér sokat. „Futólag” ugyan nem lenne érdektelen találkozni velük, hiszen hála nekik, egy-egy könyvet vagy cikket olvasva „beleláthatunk a kártyákba”, „leránthatjuk a maszkot”. Mindennek ellenére legokosabb, ha megmaradunk a halott szerzőknél.

83. oldal (Atlantisz, 2001)

De ezt is akkor mondta, amikor aludtam: mindez álom volt tehát. Csaknem minden álmunk az önmagunknak feltett kérdésekre válaszol bonyolult állításokkal, több szereplőt színre hozva, akik közül azonban egy sem éri meg a reggelt.

198. oldal (Atlantisz, 2005)

Az előcsarnokban, mikor a lakájtól a sárcipőmet kértem, amelyet óvatosságból a rossz idő miatt vettem föl, mivel délután néhány percig hullott a hó (ami ugyan hamarosan elolvadt), s nem gondolva rá, hogy ez nem éppen elegáns, mindenkinek a megvető mosolya láttán elfogott a szégyen, amely akkor érte el a tetőfokát, mikor láttam, hogy a pármai hercegnő még nem távozott el, s figyelmesen szemléli az én amerikai gumi sárcipőm felhúzását. A hercegnő felém jött. „Ó, milyen jó ötlet – kiáltotta –, milyen gyakorlatias! Ez aztán az okos ember. Madame, ezt nekünk is meg kell vennünk”, mondta az udvarhölgyének, miközben a lakájok gúnyos mosolya tiszteletteljessé változott, s a vendégek mind körülvettek, hogy megkérdezzék, hol találhatják ezt a csodálatos sárcipőt. „Ezzel nem kell semmitől sem félnie, még ha újra havazik is, és az ember messzire megy; egyszerűen nincs rossz évad”, mondta a pármai hercegnő.

637. oldal (Európa, 1983)