Marcel Pagnol francia

– Nagyon pápista a nép errefelé?
– Valamennyire – felelte a paraszt.
– Járnak maguk misére vasárnap?
– Attól függ… Aszálykor én ugyan nem megyek! Csak ha megint esik. A Jóistennel is meg kell értetni valahogy…

83. oldal

Mint a legtöbb bastides-i, a csúcsokra ő sem ment fel soha. Ott nem találni vadat, se gombát, se száraz fát, se vadspárgát, és az ilyen fölösleges mászkálás csak a városi emberek által gyakorolt sportgyakorlat.

42. oldal

Egy paraszt jött arra. Noha inkább sovány ember volt, mégis hatalmas termetű. Megkeményedett, zsíros nemezkalapja alatt két vörös szemöldöke vastag volt, akár a rozskalász. Apró, fekete szeme mintha alagút mélyéből csillogott volna. Széles, vörös bajusz fedte a száját, és arcát egyhetes szakáll sörtéje borította. Ahogy elment az öszvér mellett, kiköpött, de más egyebet nem szólt. Aztán földre szegezett tekintettel, billegve továbbállt.
– No, ez se volt valami barátságos – mondta apám.
– Nem mind ilyen – mondta a paraszt. – Ez haragszik rám, mert testvérek vagyunk.

79-80. oldal

Az éjszakai vihar miatt a völgy minden hasadékában víz tükröződött, és a legnagyobbak reszkettek a csendet alig meglibbentő szellőtől.

43. oldal

Sötét és rettentő lesz tehát az éjszaka. Talán életem utolsó éjszakája?
Tessék, hová is vezetett a szófogadatlanság, no meg Jules bácsi álnoksága.
Ám ekkor visszaemlékeztem egy mondatra, melyet apám sokszor elismételt már, és többször le is íratta velem szépírásleckeként […]. „Nem kell ahhoz remény, hogy a dologba belevágjunk, és a kitartáshoz sem szükséges siker.”
Hosszan magyarázta nekem a jelentését, sőt azt is mondta, hogy ez a legszebb mondat az egész francia nyelvben.

180. oldal

A fénykép abban az időben rendkívüli dokumentumnak számított, arra szolgált, hogy megörökítse a kisgyerekkort, a katonai szolgálatot, az esküvőt vagy a külföldi utazást.

192. oldal