Mándy Iván magyar

A jó pásztornak nincsen tekintete. Nem látja a juhokat. Se a juhokat, se a rétet. A jó pásztor maga a mozdulat.

239. oldal, Egy délutáni alvó

Ne fecséreljük el a tehetségünket, hozzuk ki magunkból a maximumot. Írjuk át hatszor, tízszer azt az átkozott novellát. Vagy hajítsuk el, ha nem sikerült, dobjuk a szemétbe. Próbáljunk becsületesek lenni legalább írásainkban.
Mintha Ottlik ezt akarná közölni velem.
Hát talán ragadt rám ebből valami.

218. oldal, Ottlik Géza (Magvető, 1992)

Hatás? Az utca és a tér volt rám ilyen nagy hatással. Meg a film. Abban éreztem valamit, amit általában sűrített ábrázolásnak neveznek. Nem kell mellébeszélni. Akad irodalmi hatás is, persze. Van egy vonulata a magyar irodalomnak. Krúdy, Gelléri… Egy bizonyos oldottabb, líraibb próza. Semmi köze a hülye, gennyes, „költői” prózához. Tehát, úgy érzem, hogy ehhez a vonulathoz tartozom. Ezen az se változtat, hogy Krúdy néha már egyenesen felbosszant. Hőseitől, nőalakjaitól ágyban fekvő beteg leszek, annyira hamisnak érzem őket. De mellékfigurái, utcaképei, elromlott, örökké csöpögő vízcsapjai feledhetetlenek.
És Hemingway. Aki sokkal idegérzékenyebb, mint általában gondolják. Nem annyira brusztos fickó. Egyébként a tőle és tőlem teljesen idegen Faulknert sokkal szívesebben olvasom.

213-14. oldal, Mit akarhat egy író? (Móra, 1983)

Tehát már a kezdet kezdetén azt is be kellett látnom, hogy a fantáziám se működik. A döntő dolgok hamar kiderülnek.
Maradt a megfigyelés.
Maupassant-ról hallottam valamit. Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak. Figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától.
Komolyan vettem a dolgokat. (Ma is komolyan veszem a dolgokat.)
Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe.
Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült.
Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek.

213. oldal, Mit akarhat egy író? (Móra, 1983)

Így voltam az utcával is. Le akartam írni a kis szálloda utcáját, ahol akkoriban laktam. Pontosan, részletesen. Tehát, úgy gondoltam, hűségesen. Kinéztem az ablakon, alaposan szemügyre vettem a házakat. Mire az ablaktól visszamentem az asztalig, minden kihullott belőlem. Mintha sose láttam volna utcát. Aztán egyszer megálltam egy öreg bolt előtt, és akkor megéreztem az utcát.
Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés.
Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott.
Egy öreg bolt csodája, egy kopott tűzfalé, egy emberi arcé.

213. oldal, Mit akarhat egy író? (Móra, 1983)

Apa nagyon meggyőzően beszélt. – Adhatja olcsóbban, nyugodtan adhatja. – A portás nyugodt volt, de nem adta olcsóbban, sajnálkozó mozdulatot tett. Apa se hagyta magát.
– Majd írok magukról.
– Melyik lapnál van, szerkesztő úr?
– Többnél is.
– Inkább egynél lenne, ugye?

189. oldal, I. kötet, Franciakulcs (Palatinus, 2005)

A táj…
Valaha kötelességszerűen megpróbálkoztam a tájleírással. Ezzel se sokra mentem. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy nekem egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező, elhajigált, ócska lavórokkal.

213. oldal, Mit akarhat egy író? (Móra, 1983)

Apró kádak a sarokban. Valaha úszómedence lehetett itt. Csak aztán a medence vendégei kiszálltak a vízből, és többé nem jöttek vissza. A víz sértődötten visszahúzódott. Az üres medence magára maradt.

7. oldal

Fölcsapódik a toronyszoba ablaka. Egy ugrás, és a sisakos lány bátyja már bent van. A királylány – koronával a fején – a falhoz tapad.

Eleanor Boardman! – A fiú kiegyenesedett.

Az ifjú viking Eleanorhoz lép, de akkor a lány kihúzza kardját. Egy pillanat – és a meztelen kardot átnyújtja a vikingnek. Széttárja ruháját. – Ide szúrj!

Eleanor Boardman lehunyja szemét. Úgy áll, hófehér keblére mutatva.

Ismét előugrott a felirat: – Ide szúrj!

A hófehér keblek…

A fejek a sötétben összehajoltak.

Az ifjú viking felkacag. Egy lépés – előre a karddal. A kard éle a hófehér kebel fölött.

Eleanor Boardman lehunyt szemmel várja a halálos döfést.

Az ifjú viking eldobja a kardot, és átöleli Eleanor Boardmant.

– Na tessék! – mondta valaki a nézőtér sötétjében.

60. oldal - Vikingek

Eltűnt a tanár. Eltűntek a diákok.
Csak a padok. Azok az agyonfaragott padok. Nemzedékek dolgoztak rajta. Nemzedékek üzentek egymásnak.

21. oldal