!

M. Nagy Miklós magyar

1963. február 26. (Várpalota) –

NemFérfi
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/M._Nagy_Miklós

Könyvei 2

M. Nagy Miklós: Ha nem is egy bomba nő…
M. Nagy Miklós: Nikkelszamovár

Kapcsolódó kiadói sorozatok: JAK-füzetek

Szerkesztései 5

M. Nagy Miklós (szerk.): Huszadik századi orosz novellák
M. Nagy Miklós (szerk.): Orosz Erato – Szendvics vörös kaviárral
M. Nagy Miklós (szerk.): Koreai közmondások
Kiss Ilona – M. Nagy Miklós (szerk.): Se apák, se fiúk
M. Nagy Miklós – Goretity József (szerk.): Visszatérés a Szojuzba

Fordításai 155

Daniel Defoe: Robinson Crusoe
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Jack Kerouac: Úton
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi
Nick Hornby: Egy fiúról
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb
Nick Hornby: Hosszú út lefelé
Stephen King: Napnyugta után
Bret Easton Ellis: A vonzás szabályai
Nick Hornby: Betoncsók

Népszerű idézetek

>!
Kkatja P

Mindenki, aki olvas, különleges. Perverz szubkultúra az olvasóké.

120. oldal

>!
Kkatja P

Ulickaja egyik legszebb, legmeghatóbb története egy meleg férfi életéről szól. Arról, ahogy kamaszkorában rájön, hogy ő más, mint a többiek, s ahogy aztán leéli az életét, űzötten, nyomorultul. „Tubicám” – ez a címe. Ulickajáról illik azt mondani, hogy szimpla lektűríró. Túlságosan népszerű, legalábbis Magyarországon – ami egyébként rejtély: miért pont itt? És rejtély az is, hogy miért alakult ki ez az előítélet nálunk: hogy aki jó író, az nem lehet igazán népszerű. És hogy a komoly magyar írók miért próbálják úgy elmesélni a történeteiket, hogy elriasszák az átlagolvasót. Jó, tudom, átlagolvasó nem létezik… Mindenki, aki olvas, különleges. Perverz szubkultúra az olvasóké.

120. oldal

Kapcsolódó szócikkek: homoszexuális · Ljudmila Ulickaja
5 hozzászólás
>!
Kkatja P

…jó persze, majd olvasok Blavatszkaját. Akkor már éreztem, hogy nem fog sokáig tartani, de mégiscsak romantikus éjszaka volt: körülöttünk erdő, fölöttünk a csillagos ég, bennünk valami filozófia alakú űr, amit ő Blavatszkajával akart kitölteni, én meg, mondjuk, Pelevinnel. Vagy néha Wittgensteinnel. Vagy semmivel se: hadd legyen ott az az űr.

307. oldal 68

2 hozzászólás
>!
robinson P

A könyvesbolt még megvan. Egy kicsi, dacos könyvesbolt, nemigen értem, hogyhogy nem zárt még be: nem ismerek olyan embert a városban, akinek valaha is eszébe jutna, hogy könyvet vásároljon. Nemcsak azért, mert nem olvasnak, hanem mert nem lehet három-négyezer forintot könyvre költeni nyolcvanezres fizetésből, amikor szinte mindenkinek van valamilyen devizahitele is.

16. oldal

2 hozzászólás
>!
Kkatja P

    Bernhard ír valami olyasmit egy könyvében, hogy az elviselhetetlen szónak nincs értelme: nincs olyan, hogy elviselhetetlen, mert az elviselhetetlen nem más, mint a halál, a halál viszont nem elviselhetetlen. Bernhardot mindig hideglelős gyönyörrel olvastam fiatalon, de emlékszem, hogy ezt milyen ostobaságnak gondoltam. Már hogy ne lenne értelme az „elviselhetetlen” szónak? Az elviselhetetlen nyilvánvalóan nem a halállal azonos, hanem azzal, hogy az ember megszűnik ember lenni, lesüllyed a puszta létezésbe, reszkető húscsomó lesz belőle, borda, amire ráfagyott a lélek.

389. oldal, 89

Kapcsolódó szócikkek: elviselhetetlen · halál · Thomas Bernhard
>!
Kuszma P

És aztán rengeteg újságíró próbált beszélni velem arról, hogy az emberek nem olvasnak. Hogy ez milyen szörnyű.
És mindig kicsit zavarba jövök ettől.
Mert az még szörnyűbb, amikor az ember nem érzi otthon magát a világban, csak a könyvekben.

>!
bazsalikom P

És közben, amikor már úgy-ahogy magamhoz tértem, Tolsztaja regényét fordítottam. (…) Egy posztapokaliptikus regényt életem posztapokaliptikus hónapjaiban. Soha nem ment ilyen könnyen a munka. Azt mondják, szinte lehetetlen igazán jól lefordítani ezt a regényt, mert Tolsztaja megteremtette benne az atomháború utáni orosz világ nyelvét, összegyúrta Puskinból, Remizovból, Szinyavszkijból, Szása Szokolovból, az orosz népmesék nyelvéből, kiegészítve a saját fantáziájával, hogy mivé fajulhat és fejlődhet ez a nyelv egy kicsi, zárt, kőkorszaki szintre visszasüllyedt közösségben néhány évtized alatt, még valami új igeidőt is kitalált – de akkor én ezt a nyelvet pontosan értettem. Vagy legalábbis úgy éreztem, hogy értem.”
(…)
„Évekkel később egy moszkvai irodalmi esten találkoztam Tolsztajával. (…) Sok mindent hallottam már Tolsztajáról. Hogy milyen kemény nő, milyen kegyetlen tud lenni. Meg sokszor láttam a műsorát is a tévében…
Végül odamentem. Bemutatkoztam. Elmondtam, hogy én fordítottam le a regényét Magyarországon.
– Á, szóval maga volt az? – kérdezi.
– Hát, igen…
– És miért nem írt nekem soha?
– Már hogy… miről?
– Hogy miről? Azt akarja mondani, hogy mindent értett a könyvemből? Magán kívül az összes fordítóm megkeresett, és rengeteg kérdésük volt. El tudom képzelni, hogy maga miket írt abban a fordításban. Nehogy azt mondja, hogy mindent értett!
– Nem – mondom –, én akkor semmit sem értettem.

270-271. oldal

>!
Kkatja P

A lényeg, hogy időről időre jön valami vadállat, aki úgy gondolja, hogy a szép jövő érdekében fel lehet áldozni pár millió embert. Vagy inkább annak érdekében, hogy az ő lelke nyugodt legyen. És elpusztít mindenkit, aki megzavarhatná ezt a nyugalmát.

313. oldal 69

>!
hetcsillagkozt

A legelső napon bementem a Hrescsatyikra, a kijevi főutcára, sétáltam, benéztem a boltokba, csodálkoztam, hogy milyen kevés az áru, és végül találtam egy könyvesboltot. Nézegettem a polcokat, élveztem, hogy körülöttem ukránul meg oroszul beszélnek. Dosztojevszkijt kerestem, hogy végre életemben először megpróbáljak oroszul elolvasni egy könyvet – vagyis természetesen Dosztojevszkij-regényt, mi mást? De a „D” betűnél csupa ismeretlen író, Dosztojevszkijnek nyoma sincsen.
Odamegyek az eladónőhöz. Kicsi, vézna lány, afféle Szonyecska, akinek nincsen teste. De azért persze szép. Vagy akkoriban minden második nőt szépnek láttam, nem tudom. Szép arc, vagy szép haj, vagy szép cici, vagy szép segg – ennyi elég volt. Egy kis részletbe is bele tudtam feledkezni.
– Tessék mondani, a Dosztojevszkij-regények hol vannak?
– Hogy mi? Dosztojevszkij?
– Da, da. Szeretnék megvenni egy Dosztojevszkij-regényt, a Bűn és bűnhődést, vagy a Félkegyelműt.
– Dosztojevszkij nincsen.
– Hogyhogy nincsen? Hiszen a legnagyobb orosz író.
Akkor már nagyon furcsán nézett rám.
– Nincsen. Tolko po podpiszke.
Ezt nem értettem. Hogy mit kell írni érte? Vagy hogy előre meg kell rendelni? Hogy Dosztojevszkijt csak úgy lehet megvenni? Miért nem nyomtatnak belőle eleget?
– De hát… hogy lehet az? – kérdeztem.
Gondolkozott, hogy mit mondjon erre, de látta, hogy külföldi vagyok, úgyse érteném.
– Igyiot – motyogta végül, és elfordult.

86-87. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
1 hozzászólás
>!
Kkatja P

    Valamikor tényleg nagyon szerettem Ajtmatovot. Az állatokról senki sem tudott olyan szépen írni, mint ő. Vagy talán csak Jack London. Gülszári és Förgeteges Karanar… Milyen elragadtatással olvastam fiatalkoromban!
    És most itt volt ez az új regény, és Ajtmatov azt várta, hogy lelkesedjek, szenvedélyesen dicsérjem, boldog legyek, amiért nemcsak a régebbi műveit adhatjuk ki, hanem ráadásul még itt van egy új regény is… tízéves hallgatás után: egy nagy történet, egy bölcs öregember gondolatainak summázata, aki a maga írói magaslatából pontosan látja, hogy mi a baj a világgal.
    Én meg elkezdtem akadékoskodni. Hogy ezt meg azt ki kellene húzni a regényből. A hópárduc leírása zseniális, de nem kellene néhány oldalanként nyíltan szidni a globalizációt, a tömegkultúrát, a kapitalizmust, mert ettől a könyv elveszíti a művészi erejét… Ezt mondtam, pedig úgy éreztem, hogy egyáltalán nincs művészi erő a könyvben. Úgyhogy mégiscsak udvarias voltam.
    Nagyon dühös lett, de türtőztette magát. Cenzort látott bennem, hiába ismételgettem, hogy persze az ő dolga, hogy kihúzza-e vagy sem ezeket a részeket, én csak őszintén elmondom a véleményemet.
    Egyszóval hülyén viselkedtem.

191. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Csingiz Ajtmatov
2 hozzászólás