M. Kovács Melinda magyar

Hagytuk, hogy közénk furakodjon az élet.

9. oldal

Egész életemben kikötő akartam lenni. Olyan kikötő, ahonnan nem visz el utast semmiféle hajó. Ahová csak betéved időnként egy-egy, s kitesz valakit.

Ha egy nap betelik a pohár, megeshet, hogy érzelem és lelkiismeret-furdalás nélkül lépsz majd félre. Az érzést akarod majd, hogy az életed a tiéd, és azt teszel vele, ami jólesik.

41. oldal

Minden nő el tudja hitetni velem, hogy mellette képes leszek megváltozni. A szépségük, az intelligenciájuk, a sokszínűségük azt sugallja, hogy megunhatatlanok. Hogy soha többé nem vágyom majd senki másra rajtuk kívül.

Ez a legveszélyesebb a szerelemben: olyan valaki után vágyakozunk, akinek csak a felső rétegeit ismerjük, akit hónapokba, évekbe telne kihámozni a védőburokból, hogy aztán szembesüljünk a lelke csupasz valójával, ami talán sokkal színtelenebb és unalmasabb, mint amire számítottunk.

A könyv, amit magammal vittem, kihívóan cirógatta a fantáziámat. Ötven különböző árnyalattal rántott ki a valóság szürkeségéből.

104. oldal

– Most szívesen megcsókolnálak – mondta bátortalanul, zsebre dugott kézzel. Az alsó ajkába harapott, somolyogva sandított rám. Úgy festett, mint egy kamasz az első randin, akinek fogalma sincs, hogyan közeledhetne egy nőhöz.

53. oldal

Az ember folyton birtokolni akar. Mintha attól tartana, hogy minden, amit nem láncol magához, elsodródik mellőle.

Apának ugyanolyan szeme volt, mint nekem. Akárhányszor a tükörbe néztem, az ő tekintete köszönt rám vissza. Évekig nem szerettem tükörbe nézni emiatt.

A hosszú, külön töltött hetek ugyanúgy eltávolítanak egymástól, mint a másik állandó, fojtogató közelsége.