!

Luís de Camões portugál

1524 - 1525 körül – 1580. június 10. (Lisszabon, Portugália)

Teljes névLuís Vaz de Camões
Nemférfi
Életrajz

Könyvei 6

Luís de Camões: A lusiadák
Luís de Camões: Költemények / Poemas
Luís de Camões: Luís de Camões 77 szonettje
Luís de Camões: Os Lusíadas
Luís de Camões: Mit vársz, remény?
Luís de Camões: Los Lusiadas

Kapcsolódó kiadói sorozatok: A világirodalom klasszikusai

Antológiák 6

Somlyó György (szerk.): Szonett, aranykulcs
Benczik Vilmos (szerk.): „Felszállnak a sikoltások” – Ibéria
Benyhe János (szerk.): Dél-európai népek irodalma
Kormos István (szerk.): Szerelmes arany kalendárium
Rónay György (szerk.): Égövek, ábrák, csillagok
Lakatos István (szerk.): Évezredek eposzai

Róla szóló könyvek 1

Pál Ferenc (szerk.): Camões, Pessoa, Saramago Magyarországon

Népszerű idézetek

Timár_Krisztina IP>!

A sűrűvé vált levegőn keresztül
nyársak, nyilak, dárdák szállnak süvöltve;
a paták dobajába belerezdül
a táj, zeng tőlük valamennyi völgye.
Lándzsák törnek szét, félelmes dörejt szül,
ahogy fegyver a fegyverrel csap össze.
Az ellenfelek mindig újranőnek
Nuno körül, aki ritkítja őket.

S ím testvérei, kik felényomulnak
(iszonyú helyzet!); vissza mégse retten,
mert kisebb rossz megölni rokonunkat,
mint fellázadni Király s Haza ellen.
Ily árulók sokan csoportosulnak
az előhadban, szülőt lelve szemben,
s testvért magukkal, éppúgy, mint a harcban,
mely Caesar s Pompeius közt folyt le hajdan.

Ó, Catilinák, hős Coriolánok,
Sertoriusok s egyéb régi szívek,
kiket indulataitok hazátok
ellen méltatlan árulásba vittek:
ha Summanus országa most hibátok
miatt kegyetlen szigorral fenyít meg,
mondjátok meg, hogy árulók akadtak
a Portugálok [sic!] körében ugyancsak!

Megroppan az elsőink hadirendje
az ellenség ádáz rohama folytán!
Csak a vitéz Nuno verekszik egyre,
mint Ceuta dombján az erős oroszlán,
ki látva, hogy lovaghad keritette
be őt, Tetuán síkján kóborolván,
lándzsáival, bár kissé meglepődve,
dühösen néz a felé törőkre;

komoran néz, de nem engedi büszke,
vad természete, hogy kereket oldjon,
hanem elszántan a lándzsasürűbe
veti magát, mely nő körötte folyton.
Így vív a bajnok, ki miatt a fűre
idegen vér hull, míg övéi fogyton
fogynak úgyszintén, mert ily túlerőtől
a legvakmerőbb szív is visszahőköl.

118-120. oldal

Kapcsolódó szócikkek: árulás · Ceuta · csata
4 hozzászólás
Iustitia>!

Pórul jár mind, én így láttam,
földünkön ki jóravaló,
ám azt még jobban csodáltam,
hogy tengernyi boldogságban
lubickol az, aki csaló.
Hát ez rossz rend, gondoltam én,
gonosz leszek, s így szerzem meg
mi kell; de jól megbüntettek.
Világos hát, hogy a törvény
csak tőlem védi a rendet.

101. oldal

nola P>!

Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.
Miért? – Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? – Szeretek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? – Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? – Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.

Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.
Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? – Az, aki megadta magát.
Kinek? – A fájó, örök Szerelemnek.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Iustitia>!

Ami jó, elillan,
hogy az évek gyűlnek;
rosszból egyre több van,
csalások kiderülnek.

Szerelem, vidámság
véget érnek rögvest.
Jósorsukban bízván
ostobák örülnek!

Könnyű örömökre
változás jő bizton,
s régi szép időkre
emlékezünk titkon.

Hogyha gondtalan vagy,
élj a gyanuperrel:
a legnyomorultabb
lesz a boldog ember.

Ki a rosszat érzi,
illendőképp félje,
azt ami majd éri
ebből megítélje.

Éltem vigalommal;
most gyötrődve élek:
sír a lelkem nappal,
sír a lelkem éjjel.

Magamat rászedtem
én is, ostoba.
Kincset gyűjtögettem
s mindenem oda!

Nem is olyan régen,
vakmerő szemek,
láttátok az édent,
most, könnyezzetek!

Nap tündöklő fénye
néktek nem virrad fel.
Maradj, éj sötétje,
ne közelíts, reggel!

Rét, hogyha virágos,
vizek, ha csevegnek,
csak szomorúságot
hoznak a szívemnek.

Ámde panasz-szóra
nem hallgat, az aki
gyötrelmem okozza,
s kínom váltja ki.

Nagy szomorúságban
napjaim peregnek,
őrlő bánatában
únott életemnek.

Sose hittem volna,
mégis hiszen immár,
fordul vigalomra,
ami gyötrelem bár.

Forgandó szerencse
meg miért tagadtad,
Kincsem s irigyelve
el miért ragadtad.

Nagy szomorúságban
képzelegve mégis,
napom kelni láttam
bár most egyre késik.

Ebben a vak korban
minden köddé oszlik.
Az ami betoppan
máris szertefoszlik.

Éltető reményem
elkereng a széllel,
megváltozik minden
búm kivételével.

A szerelem nagy gond,
a szerelmes szenved.
Sír, aki nemet mond.
Sír az, aki enged.

Nem gyötör halálra,
bár megkínoz százszor,
balsorsom, hogy lássa,
életben tart Ámor.

Takács Zsuzsa fordítása

91-95. oldal

Timár_Krisztina IP>!

Hallgasd: nem fogok képzelet, hazugság
játékaival bajnokot dicsérni,
ahogy teszik ezt a külföldi Múzsák,
melyek így vágynak nagyságot elérni:
a megtörtént való különb tanulság,
mint akármely álomlátás meséi,
felülmúlják Ruggierót, Rodomontét
s Orlandót, még ha nem is mind koholt név.

8. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Orlando
1 hozzászólás
Timár_Krisztina IP>!

A Hold tündöklő sugarai hulltak
az ezüsthabú neptunusi árra;
az egek csillagpompába borultak,
mint rét öltözik százszorszép-ruhába;
a dühödt szelek pihenni vonultak
távoli odvak homályos zugába (…).

21. oldal

2 hozzászólás
Timár_Krisztina IP>!

Mint túlkorán letépve, a fehéren
nyíló százszorszép ártatlan virága,
melyet, miután meggyötört a kezében,
hajába tűz kacéran a leányka,
hogy illata, színe elvész egészen:
oly sápadt lett Inês, halálra válva,
arcán a rózsák hervadttá enyésztek,
együtt hagyta el friss színe s az élet.

107. oldal

1 hozzászólás
Iustitia>!

A szerelem: tűz, ámde láthatatlan,
fájó seb, de a fájdalmát nem érzed,
oly fájdalom, mely kínok nélkül éget,
olyan megnyugvás, amely nyughatatlan;

bolyongás emberek közt egymagadban,
szeretete pusztán a szeretésnek,
teljesülés, amely lázadni késztet,
és elbukás a győztes pillanatban,

az elveszés önkéntes vállalása,
és a diadalmas rabszolgaságnak,
hűség ahhoz, aki sírunkat ássa –

de a szívekben a harmóniának,
az ő nyomán miként lehet lakása,
ha ennyire ellene önmagának?

31. oldal

danaida P>!

Elveszettnek ítélt az utca népe,
látva, mint járok gondokba merülve,
az embereket mindig elkerülve,
s nem adva a napi tülekedésre.

De én tudom, mi a világ, s fölébe
kerekedem, mindenkit kishitűre,
csalárdra és alantasra becsülve,
akiben nincs meg balsorsom fölénye.

Forogjon a föld, a szél és a tenger,
vagyonért, rangért, vívja más a harcot,
vas, tűz, hideg és hőség ellenében;

én megelégszem csak a szerelemmel,
hogy örökké a te gyönyörű arcod
hordjam kivésve lelkem belsejében.

Hárs Ernő fordítása

37. oldal

Timár_Krisztina IP>!

Egy gömb ragyogott ott a légben úszva,
mit oly vakító fénysugarak értek,
hogy mélye éppoly jól kirajzolódott,
amilyen tisztán burka látható volt.

Hogy mily anyagból volt, senki se látta,
de látszott, hogy részei újra gömbök,
melyek központja az isteni pálca
akaratából eggyé rendeződött.
Forgás közben, felkelve és leszállva,
nem kelt, s nem szállt, s egyforma arcot öltött,
bárhonnan nézték; s valamennyi pontján
vég s kezdet egy volt, égi munka folytán;

egységes, teljes, önmagába zárt volt,
akárcsak az őskép, mely létrehozta.
Gamát, ahogy e gömbbel szembenállott,
vágy s félelem ejtette izgalomba.
– "Kicsinyített formában a világot
tárom itt a szemed elébe – mondta
az istennő –, hogy megláthasd ezennel,
honnan hová mégy és mire törekszel. (…)"

302. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gömb · világegyetem, univerzum