Ludmann Mihály

A két alkotó világraszóló művet hagyott hátra. Egyszerre mondtak igent a nyugati haladásra, a fejlődésre, a modernitás új távlataira és a keleti őstörténetre, a népi kultúra megőrizte gyökerekre. Egyik sem került túlsúlyba náluk, az eszmék nem nyomták agyon a praktikumot, és a gyakorlatiasság sem ölte ki a fennkölt gondolatok megjelenítésének vágyát. A magyarság talán azóta is egyik legnagyobb kihívására adtak érvényes választ: hogyan lehet úgy haladónak, európainak lenni, hogy közben tiszteletben tartjuk a múltunkat, hagyományainkat is.

239. oldal - Lechner Ödön és a Zsolnay gyár

„Tagadhatatlanul érdekes és nagyszabású feladat: egy népnek stílust teremteni a hagyomány morzsáiból, s egy Lechner Ödön fantáziájára volt szükség ahhoz, hogy csatornát ásson a Loire és a Gangesz között: de közben elfeledte, hogy ez a nép nem ismeri a Loire-t, és már nem emlékszik a Gangeszre […] Lechner Ödön művészete […] az általa tökéletesen ismert nyugati kultúrának a kelet kultúrájával való zseniális és elragadó, de komplikált szövevénye, amelynek megértéséhez rengeteg ismeret és hajlam szükséges. Éppen ez az oka, hogy Lechner stílusa nem bírt általánossá lenni, megmaradt az ő egyénisége varázslatos kisugárzásának, amelyet csodálunk, bámulunk, de magunkat beleélni immár nem tudjuk” – Padányi Gulyás Jenő 1928-ban írt mondatai jól mutatják, hogy a nemzeti stílust nem tartja lehetségesnek, mert amit Lechner annak nevez, az az ő individuális művészete.

251. oldal - Nemzeti művészet, nemzeti építészet