Lothar-Günther Buchheim német
| Katalógusnév | Buchheim, Lothar-Günther |
|---|---|
| Nem | férfi |
Képek 2
Könyvei 4
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Magvető Világkönyvtár Magvető · Híres háborús regények
Népszerű idézetek
A citromlevet mindenki egyéni módon fogyasztja. A főmérnök félbevágja a sárga gyümölcsöt, aztán összedöfködi a két félgömb leves hólyagocskáit, olyan komótosan, mintha egész este csak ezzel akarna foglalatoskodni, majd egy-egy kockacukrot nyom a citromokba, és a cukron keresztül szürcsöli a levét zajosan. A másodtiszté szélsőséges módszer: ő pohárba facsarja a citrom levét, megcukrozza, aztán még tejsűrítményt is tesz bele. A tej tüstént megalvad, szemre förtelmes lesz az egész micsoda. A másodtiszt „Különleges U-koktél”-nak hívja a kotyvalékát, büszke rá, lassan, kortyonként issza, közben kéjesen forgatja a szemét.
171. oldal (Magvető, 1982)
– A földerítési módszerünk – mondom az Öregnek – egyes olyan halászati módszerekre emlékeztet, amelyek Olaszországban szokásosak.
– Igazán?
– Velence közelében láttam, ahogy a halászok a mólón egy olyan póznaszerűségről hatalmas négyzetes hálókat eregettek a vízbe. Egy ideig vártak, aztán fölhúzták a csigakötélen lógó hálókat, föltekerték a kötelüket, abban a reményben, hogy hátha akad olyan gyagyás hal, amelyik pontosan a háló fölött tölti az idejét.
– Ez úgy hangzik, mintha a vezetést bírálná! – szól közbe a főmérnök.
Az Öreg helyesel:
– A harci szellem bomlasztásának tipikus esete!
Mire a főmérnök:
– Megfelelő helyekre a jó fejeket: a tökfejeket ki a vezetésből, magát viszont be a vezérkarba. Hadd történjen már valami!
242. oldal (Magvető, 1982)
Nézem ezt a seregnyi ifjú hőst, mintha most látnám őket először. Szájuk vonallá keskenyült, két oldalán mély ráncok. Hangjuk károgó. Csak úgy dagasztja őket az elit öntudata, és odavannak a rendjelekért. A fejüket teljesen betölti a „Führerünk rád tekint” meg a „Zászlónk többet ér a halálnál”.
Két hete egyikük főbe lőtte magát a Majesticben, mert szifiliszt kapott. A menyasszonyának persze ezt írták: „A Hazáért és a Népért halt”.
Addig öblögetem a szám egy jókora korty kávéval, míg habos nem lesz; hátulról átsajtolom a barna levet a fogaim közti finom réseken, mint valamiféle szelepen, keresztülcsurgatom egy foghíjon, aztán átföcskendezem a jobb pofazacskómból a balba, míg végre lesikáltam vele minden köpetkérget meg olajsarat, aztán nyálkástul lenyelem az egészet, leves habot. De jó! – most könnyebben lélegzem szájon át.
89. oldal (Magvető, 1982)
Mindnyájan megöregedtünk, leromlottunk. A géptermiek vannak a legrosszabb állapotban. Már egyáltalán ki se jönnek a friss levegőre. A „télikertbe” kimenni már több mint tizennégy napja nem lehet. A parancsnok engedélyezte ugyan a dohányzást, a toronynál, „a vén hársfa alatt” rá lehet gyújtani, de ott kegyetlen a huzat, mert a dízelesek a hajóból szívják a levegőt. Megszűnt az esti dajdaj, vagyis az orrtérben sincs dumaparti meg gajdolás.
244. oldal (Magvető, 1982)
– Ezeknél se lennék konvojparancsnok, ha falkában fogunk támadni! Nem sebesség ez, mind kénytelen olyan lassan haladni, mint a leglassúbb gőzös a konvojban. Lomhák is, nehezen fordulnak. A kapitányok közt is nyilván van bükkfafejű. Ilyen népséggel tartani egy meghatározott zegzugvonalat, te jóságos ég! – Valameddig hallgat, aztán folytatja: – Mégis azt mondom, aki ezeknél tankhajón jár, benzint szállít, az istentelen vagány lehet. Vagy idegei nincsenek. Mászni mint a tetű, hetekig ülni egy nagy hordó benzin tetején, és lesni, hogy mikor talál el egy torpedó: köszönöm szépen! – Jó ideig szótlanul néz a távcsőbe. – Szívós fickók, meg kell hagyni – dünnyögi aztán. – Hallottam olyanról, akit már negyedszer halászott ki a léből egy romboló. Háromszor veszett oda a hajója. Háromszor mentették ki, erre negyedszer is hajóra szállt: nem lehet az ilyen akárki… Persze dől ám a dohány is: hazaszeretet meg dohány, az szerintem a legjobb keverék…
262. oldal (Magvető, 1982)
A hajó belsejében irgalmatlan összevisszaság uralkodik. Mindent csak nyomorgás, furakodás árán érhetni el. A mennyezetről kenyerekkel teli függőágyak lógnak. A folyosókon mindenfelé élelmiszeres ládák, hatalmas konzervdoboz-piramisok, zsákok. Hová kerül vajon az a sok holmi, ami még elzárja a folyosókat? Mintha már az utolsó szöglet is repedésig volna tömve.
A hajó tervezői mind az élelmiszer-tárolókról – ezek igen fontosak a többi hajókon –, mind a mosdóhelyiségekről lemondtak. Egyszerűen beépítették a hadiszivarokba a masináikat, aztán arra gondoltak, hogy még ha a legravaszabb módon helyezik is el a csőhálózatot, s hozzá beépítik a nagy hajtóműveket meg a többi kisegítő gépet és fegyverrendszert, akkor is marad majd kihasználatlan hely: no, ez lesz a legénység szálláshelye.
– Hol van a második őrtisztünk? – érdeklődik az Öreg.
– A fedélzeten. Még őrségben van, aztán talán utánunk jön.
– Hát, valakinek dolgozni is kell – mondja az Öreg. – És az első tiszt?
– A kupiban! – vakkantja közbe a főtechnikus.
– Még hogy ő a kupiban? Röhej! – feleli az Öreg. – Valószínűleg a végrendeletét írja, nála mindig mindennek rendben kell lenni!