Liviu Rebreanu román

Az óriási párás üvegburához hasonló szürke őszi égbolt alatt a falu végén újonnan felállított akasztófa gőgösen nyújtotta karját a kötéllel a rézvörös fákkal gyéren megtűzdelt sötét mezők felé.

(első mondat)

A szeretet sohasem gyilkol […]. Csak az emberek gyilkolnak az ő nevében!

176. oldal (Kriterion, 1970)

Az igazi érzelmek ellent kell hogy álljanak mindenféle kísértésnek!

…csakis az olyan lelkesültség érdemel szállást az ember lelkében, amely helyesnek bizonyul az értelem mérlegén is.

59. oldal, Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1970

Mert mulandó az ember, akár a hulló falevél.

Mikor az ember azt hinné, hogy már célhoz ért, akkor jön rá, hogy csak ott van, ahonnan elindult…

Az őszinteség és a túlbuzgóság teszik veszedelmessé a félművelt embereket.

107. oldal

Néha rettenetesebb mások fölött ítélkeznie az embernek, mint az, ha fölötte ítélkeznek!

A boldogságot mindenki saját vágyálmai szerint képzeli el, és mindenki saját magára szabja, akár egy ruhát.

– […] Milyen csodálatos dolog lenne, kegyelmes uram, ha a szív és az agy együtt maradna, ikerként összeforrva, hogy a szív sohase tegye azt, amit az agy nem akar, és főleg hogy az agy ne tegyen olyant, ami a szívet szétmarcangolja!

104. oldal, Második könyv, 3. fejezet (Kriterion, 1970)