Lewis Mumford amerikai

A korai ember tisztelete a halottak iránt – ami egyébként jól kifejezi, hogy mennyire bűvöletben tartották saját fantáziái és álmai – talán még a praktikus szükségleteknél is nagyobb szerepet játszottak az állandó találkozóhely és végezetül egy állandó település megalapításában. A paleolitikum embere küzdelmes vándorlása során először halottainak biztosított állandó lakhelyet: egy barlangot, egy kőhalommal megjelölt földhányást, egy közös sírdombot. Az élők időnként vissza-visszatértek a kijelölt helyekhez, hogy kapcsolatba lépjenek az ősök szellemével és hogy kiengeszteljék őket. Bár a gyűjtögetés és a vadászat nem ösztönöz állandó terület elfoglalására, a halottak mindenesetre megkövetelték ezt az előjogot. A zsidók már régtől fogva örökségüknek tekintették azt a földet, ahol atyáik nyugszanak; és úgy tűnik, e hitelesen bizonyított követelés egészen ősi természetű. A halottak városa időben megelőzi az élőkét. Bizonyos értelemben a halottak városa minden élő város magja és előfutára.

Menedék, falu és erődítmény, 10. oldal (Európa, 1986)

A. N. Whitehead, a filozófus, minden történésznél jobban látta a nyugati kézművesség e virágkorának fontosságát; szavait érdemes fölidéznünk: „Ami a személyes szabadságot illeti, az arányosabban oszlott el az 1633-as Londonban… mint ma a világ bármely ipari városában. Képtelenség megérteni őseink társadalmának történetét, ha megfeledkezünk arról az áradó szabadságról, amely akkor az angol, a flandriai, a Rajna-völgyi vagy az északolasz városokban uralkodott. A modern ipari rendszerben a szabadságnak ez a típusa veszendőbe ment. E veszteséggel az emberi életből a legbecsesebb értékek enyésztek el. A különféle egyéni alkatok többé már nem találnak kielégülést komoly tevékenységükben. Marad az alkalmazotti viszony vasfegyelme és szabad időben a triviális szórakozás.”

102. oldal, A találmányok és a mesterségek (Európa, 2000)

Nem csoda, hogy ily gyalázatos körülmények között az a képzet terjedt el, hogy a munka természetszerűleg átok, sőt, hogy az élet legkívánatosabb formája az volna, ha bűvös gépezetek vagy robotok, az ember részvétele nélkül saját maguktól végeznének el minden szükséges műveletet. Egyszóval innen az automata eszméje, amely a parancsnak engedelmeskedik, és elvégez minden munkát.
Ez az álom a civilizáció egész történelmén végigkísért, száz meg száz tündérmese és népi mítosz varázslatos változatában, amikor még meg sem fogalmazódott a modern jelszó: „Szüntessen meg minden munkát az automatizáció.” Ehhez az álomhoz nemegyszer az a másik kapcsolódott, amely az emberiséget még egy átoktól szerette volna megszabadítani, a szegénységtől, amelynek jármát az óriásgép rakta a leigázott népek vállára. A bőségszaru, az áldott föld álma, ahol egyetlen kézmozdulat ételek és javak kimeríthetetlen képzetét teremti elő: más szóval korunk folytonosan bővülő újratermelésének infantilis mennyországa – és végterméke – a fogyasztói társadalom.
Azok számára, akik az autoritárius technika uralma alá kerültek, a munka átka igazi szenvedés volt. De eltörölni minden munkát, a szellem képzelet nélkül vinni át a kéz ügyességét egy gépezetre – e gondolat csak a rabszolga álma lehetett, és csak a rabszolga kétségbeesés szülte reményeinek fantáziátlanságát leplezi le; mert nem veszi figyelembe, hogy az a munka, amely nemcsak az izmokra korlátozódik, hanem a lélek valamennyi funkcióját megmozgatja, korántsem átok, hanem áldás. Mert aki rátalál élethivatására és megízlelheti annak gyümölcseit, soha nem dédelgetne ilyen öngyilkos ábrándokat.

76-77. oldal, bőségszaru

Az óriásgép – noha először abban a korszakban jött létre, amikor a munkaeszközöket és a fegyvereket rézből kezdték készíteni – önálló felfedezés volt: a rítusok ősi rendszerében az ember mechanizációja jóval megelőzte munkaeszközeinek mechanizációját. De alighogy létrejött, sebesen el is terjedt az új gép, éspedig nemcsak azért, mert másolását megkövetelte az önvédelem, hanem mert az istenként, illetve isten felkentjeként cselekvő királyok erőszakkal terjesztették el. Ahol az óriásgépet sikerült összeállítani, az energiatermelés és az így elvégzett munka addig elképzelhetetlen mértékben megnövekedett. A hatalmas mechanikus erők összevonásának e lehetőségével oly dinamizmus szabadult fel, amely már vívmányainak puszta lendületével is felülkerekedett a kis hatókörű falusi kultúra lomha munkarendjén és kicsinyes korlátain.

8. oldal

Tény és való, hogy az óriásgép szabványos modellje a hadseregen keresztül öröklődött át egyik kultúráról a másikra.

12. oldal

A bürokratikus parancsuralom valójában csak része volt annak az egész életre kiterjedő parancsuralomnak, amelyet ez az erő bűvöletében élő kultúra bevezetett. Semmi sem derül ki olyan világosan magukból a piramisszövegekből, azokból az unalomig ismételt formulákból, mint a monotónia tűrésének fantasztikus képessége: oly képesség, mely előrevetíti a korunkban csúcspontjára hágott egyetemes unalmat. A szövegek e kényszeres monotóniája a munkagépet létrehozó rendszeres és általános kényszerességnek a pszichikai oldala. Csak az válhatott az emberi gép hatékony részévé, aki elég jámbor volt, hogy elviselje – vagy elég infantilis, hogy még élvezze is – a parancstól egészen a végrehajtásig ennek az életrendnek minden mozzanatát.

28-29. oldal

A negyedik századtól fogva a nagy királyok sírkövei és emlékművei hemzsegtek a hatalom őrült fitogtatásának szólamaitól és az üres fenyegetésektől azokkal szemben, akik megpróbálnák a sírokat kifosztani vagy a feliratokat megszentségteleníteni – ami azonban meglehetősen gyakran előfordult. Mint Marduk a teremtéseposz akkád változatában, az új bronzkori királyok mind „legyőzhetetlenül és rémületet keltve” szálltak fel harci szekereikre, „a pusztításban jártasan, a rombolásban ügyesen… tetőtől talpig félelmetes fegyverben.” Ezek az émelyítő frázisok a legkevésbé sem ismeretlenek előttünk: ezt majmolják a Pentagon nukleáris sajtóközleményei.

42. oldal, A "civilizáció" terhe (Európa, 2000)

Az emberen kívül legfőként bizonyos hangyafajták szoktak háborúskodni, melyek szervezett hadseregeikkel halálos küzdelmekbe bocsátkoznak. Ezek a társadalomban élő rovarok már vagy hatvanmillió évvel ezelőtt feltalálták a „civilizáció” minden nagyobb intézményét, köztük a „királyság”-ot ( pontosabban: a „királynőség”-et), a katonai hódítást, a munkamegosztást, a szerepkörök és kasztok szétválasztását, más fajok megszelídítéséről, valamint a földművelés kezdeteiről nem is beszélve. A civilizált ember főként irracionális fantáziájának hatalmas ösztönzőereje tekintetében lépett túl a hangyaboly eme bonyolult rendszerén.

31. oldal

Ám figyeljük meg a módszer és az alapvető célok különbségét az ősi emberi gép és hatékonyabb dehumanizált modern vetélytársa között. Bármi legyen is alkalmazásuk tényleges eredménye, minden modern gép a munkamegtakarítás jegyében fogant: a lehető legkisebb emberi erőfeszítés közvetlen kihasználásával igyekszik a lehető legnagyobb munkamennyiséget előállítani. A munkamegtakarítás nem játszik szerepet a legkorábbi gépek bevezetésében: épp ellenkezőleg, ezek munkakihasználó szerkezetek voltak, és feltalálóik csak örülhettek, ha egyre több volt a munkás, mert hatékony tervekkel és jó szervezéssel minden feladatot el tudtak látni velük, feltéve hogy maga a vállalkozás elég tetemesnek bizonyult.
Végeredményben a gép e két típusa azonos volt: arra tervezték őket, hogy hatékonyan, kérlelhetetlen szívóssággal és hatalmas erővel lássanak el olyan feladatokat, amelyeket lazábban szervezett, önálló munkások a maguk szerszámaival sohasem tudnának végrehajtani. Mindkét géptípusa hatékonyságnak addig elérhetetlen szintjére emelkedett. De ahelyett, hogy felszabadította volna, a királyi óriásgép büszke volt arra, hogy a munkást rabul ejtette és leigázta.

14-15. oldal

Nyilvánvaló, hogy akik e problémákat megoldották és e terveket kivitelezték, a legmagasabb rendű elmék voltak, akikben az elméleti elemzés képessége, a gyakorlati érzék és a képzeletgazdag előrelátás ritka szintézissé egyesült: Imhotep, aki Szakkarában felépítette az első kőpiramist, miniszter, építész, asztronómus és orvos volt. Nem szűkös képzettségű specialisták, vagy „szakemberek” voltak ők, hanem a lét egész területén szabadon mozgó egyéniségek, mint az olasz reneszánsz nagy művészei. Bátorságuk és önbizalmuk mindig felnőtt az alkalomhoz: sőt néha még a józan ésszel dacolva túl is becsülték hatalmas gépük erőit, mint ezt a sziklába ágyazott, ezerszázhatvannyolc tonna súlyú asszuáni obeliszk tanúsítja, amelyet végül is, sohasem lehetett a tömör szikláról leválasztani.
De újfajta szellem jellemezte a munkásokat is, akik e tervet kivitelezték: gépies alkalmazkodással, végtelen türelemmel, feladataikat az utasítás pontos betartásával hajtották végre, mindenben a vezényszavakhoz igazodva. Gépi munkát csak gépekkel lehet elvégezni. Szolgálatuk idején ezek a munkások a reflexeikig csupaszodtak le, hogy a mechanikailag tökéletes kivitelezést biztosíthassák.

20-21. oldal