Lewis Carroll angol

Az Alice Csodaországban előttem a No.1 Carroll könyvei közül, de kicsit hagyva, hogy ülepedjen az Alice Tükörországban, az se volt rossz, egy hozzávetőlegesen közepes mű. Bár tartok tőle, a további folytatás még tovább gyengült volna az előzőekhez képest, azért sajnálom, hogy Carroll nem írt több Alice történetet. Utálhatják ezrek és ezrek, de én személy szerint kedvelem ezt a stílust, megmozgatja az agytekervényeket, gondolkodásra késztet… olyan az egész, mint egy fantasy-ba ültetett logikai játék, amin főként azok szórakozhatnak jól, akik azon az állásponton vannak, kinőttek már a játékból.

ez is hozzátartozik:

gy régebbi, valaha jó hírű, igényességét tekintve mára a béka s*gge alá pozicionálható magyar számítógépes magazin egyik számában (2001 február) egy Berrr nevű újságíró az alábbit írta Lewis Carroll-ról. Szerintem a fele nem igaz, de azért olvassátok el.

Lewis Carroll: Egy mesélő a nyúlüreg mélyén
Az 1800-as évek második felében élt Charles Lutwidge Dodgson, ismertebb nevén Lewis Carroll, szigorú erkölcsű korának egyik legellentmondásosabb figurája. A hivatása szerinti lelkész és matematikatanár legkedvesebb időtöltése, hogy kislányokat fényképez, és időnként szürreális gyermekmeséket ír kedvenceinek. Olyannyira rajong a lánykákért, hogy környezete pedofíliával vádolja. Carroll azonban nem izgatja magát: újabb és újabb “gyermekbarátnőt”, és az Alice-regények révén hamarosan világhírnevet szerez magának. Vajon mi lehet a titka ennek az eredetileg gyerekeknek szánt, szürreális, furcsa mese sikerének, mely azóta a különféle filmes adaptációk, vagy utalások (például a Matrix-ban) szintjén mélyen beleivódott kulturális tudatunkba? És mi vonzotta ezt a furcsa férfit ennyire kislányokhoz? Tényleg pedofil volt, vagy csak a rossz, tehetségére féltékeny nyelvek beszélték róla?
“Kicsoda vagy te? – kérdezte a hernyó.” (Lewis Carroll: Alice Csodaroszágban)
Amikor a National Geographic magazin egyik riportere megmutatta John Sadfordnak, a neves angol “nyúlszakértőnek” az Alice Csodaországban című regény egyik illusztrációját, melyen egy frakkba öltözött, óráját bámuló fehér nyúl ácsorgott, így válaszolt a zoológus:
– Nos, igen, igen, a mese valóban csodálatos, de sajnos tele van zoológiai tévedésekkel. Nézzük például rögtön a legelejét. Alice ugyebár úgy kerül át a mesés birodalomba, hogy beleesik egy nyúlüregbe. Ez teljes abszurdum. A nyulak ugyanis sohasem készítenek függőleges járatokat, üregeik mindig párhuzamosak a felszínnel!
A tudós ezt követően kárörvendő vigyor kíséretében letört egy ágacskát a közeli fáról, és méltóságteljes mozdulattal a riporter lábánál lévő nyúlüregbe dobta. Az ág eltűnt a járatban, kis idő múlva pedig halk puffanás hallatszott, amit leért a függőleges, aknaszerű üreg aljára.
– Hmmm… – mondta zavarodottan a fülig vörösödött zoológus. – Ez nagyon különös… Nem értem…
Charles Lutwidge Dodgson, a félénk oxfordi lelkész, aki Lewis Carroll álnév alatt írta meg híres meséjét valószínűleg oda lett volna boldogságtól, ha látja mindezt, hiszen mindig is hitt a csodákban, az abszurditásban.
1832-ben született egy Manchesterhez közeli kisvárosban. Már kisfiú korában tanújelét adta nem mindennapos fantáziájának és játékszenvedélyének. Bábukat készített, melyeket saját színházában szerepeltetett, különféle abszurd szerkezeteket gyártott, vagy épp azzal taszította tisztességben meg?szült szüleit és tizenkét testvérét a teljes idegösszeomlás szélére, hogy összefogdosta a környék összes csúszómászóját, és a szerencsétlen állatokat képzeletbeli csatákba kényszeríttette a nappali fényesre súrolt padlóján. Egy angol kisváros, Rugby szigorú középiskolájának elvégzése után 1851-ben Oxfordba került, az egyetem befejezése után a matematika tanszéken kezdett tanítani, mindamellett – apja örökségét folytatva – segédlelkészi állást vállalt.

“Charles bácsi, hogy van az a mese a frakkos nyúllal?”
Már ekkoriban megmutatkozott a fiatalember gyerekek iránti szeretete. Kedvenc időtöltése, a gyerekfényképezés mellett a mesélés volt. Ilyenkor a környék összes kölke ott tolongott Dodgson körül, aki szégyenlős, dadogó fiatalemberből átváltozott a “nagy mesemondóvá” hogy újabbnál újabb történetekkel kápráztassa el a kicsiket. Sok gyereket ismert meg, de egyik sem tett rá akkora hatást, mint Henry Lidell esperes 3 éves kislánya, Alice. A gyermek és a lelkész között hamarosan különös barátság szövődött, s Charles szinte minden idejét a kislány, valamint két nővére társaságában töltötte.
1862. július 4-én, a kora reggeli órákban, amikor szinte még harapni lehetett a friss levegőt, a kis csapat csónakba szállt, hogy körbeevezzenek a környékbéli tavon. Az unatkozó Alice arra kérte Charles Dogsont, hogy meséljen neki valamit, a fiatalember pedig belekezdett egy új történetbe: így születtek meg az “Alice Csodaországban” első mondatai.
A történet az újabb és újabb találkozások során egyre jobban bővült, végül a kislány kérésére Dodgson összefüggő regénnyé kovácsolta össze, és 1865-ben Sir John Tenniel illusztrációival, Lewis Carroll álnév alatt kiadatta. A siker elképesztő volt. Még Dodgson élete során 160 000 példányt adtak el a könyvből, amelynek hamarosan megjelent a folytatása, az “Alice Tükörországban” is.

Kihűlt tea, cukor nélkül
A romantikus történetek kliséi alapján Carroll és Alice Liddell élettörténete talán így folytatódott volna: Alice felnőtt korára gyönyörű nővé érik, akibe Carrollőrülten beleszeret, de a társadalmi egyenlőtlenségek miatt a két szerető szív nem lehet egymásé. Alice-t egy unalmas milliomoshoz kényszerítik, de végül Carrollal Dél Amerikába szöknek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
A valóság azonban már az 1800-as években sem követte az amerikai szappanoperákat.

Fontos leszögeznünk, hogy Carroll egész életében a gyereklányokért rajongott, az idősebb kamaszodó, vagy feln?tt nők teljesen hidegen hagyták. Pontosan ez történt – saját bevallása szerint is – élete legnagyobb gyerekszerelmével, szegény Alice Lidellel. Nem sokkal azután, hogy megírta az “Alice Csodaországbant, olyannyira ráunt a leánykára, hogy még az első kiadás utáni tiszteletpéldányt is csak egy évre rá küldte el neki! (Pedig az első – később bevont – példányokból kétezret küldött másoknak.) Hogy pontosan miért hidegültek el ilyen hamar egymástól, azt talán sohasem tudjuk meg, de Carroll természetéből következtethetően, az író egész egyszerűen ráunt a lánykára. Carroll ugyanis élete során egyre-másra szerezte magának az újabb és újabb kislánybarátokat, Alice csak egy volt a sok közül.
Alice Liddell később Reginald Hargreaves-hez, egy gazdag földtulajdonos ficsúrhoz, és országos krikettbajnokhoz ment hozzá. Huszonhárom év kellett ahhoz, hogy a levélváltásában egyébként nagyon termékeny Carroll egy udvarias, “Kedves Mrs. Hargreaves”-nak címzett levelében, visszakérje a dámává érett egykori kislánytól az eredeti, tollal apró füzetecskébe írt kéziratot, hogy facsimile kiadványban adhassa ki.
A meglepett Alice-nak semmi kifogása sem volt ellene, s?t, válaszában arra kérte a fotóiról is híres Carrollt, hogy feln?tt n?ként is örökítse meg.

“Kislányom, kerüld azt a bácsit!”
Azt hiszem, elérkeztünk a sokakat foglalkoztató kérdéshez: Lewis Carroll tényleg megrontotta a kislányok, vagy csak a szóbeszéd járta így? Bizony sok jel utalt Carroll pedofíliájára…
Egyik kedvenc időtöltése volt a meztelen kislányok fényképezése, akiket a rajongásig imádott. Viszont a kislányok mellett sohasem volt felnőtt barátnője. Saját naplójában teljesen – szintén vallotta be, hogyőrülten beleszeretett Alice Liddell-be nagyjából hétéves korában, és rajongása később, más kislányok iránt is ilyen heves volt.
Mégis, a tagadhatatlan tényekhez (melyeket a híresen szigorú, angol, viktoriánus erkölcsök még jobban felnagyítottak) nagyon fontos hozzátennünk, hogy az író fizikailag és lelkileg sohasem rontotta meg a kislányokat, és mindig is gyerekként, és nem feln?tt nőként kezelteőket. Az egyedüli érintkezésfajta apró, atyai csókok formájában nyilvánult meg.
A gyermekek meztelen fényképezése pedig abban az időszakban nemhogy abnormális lett volna, de kifejezetten a kor egyik nagy divatja, művészeti irányzata volt, úgyhogy sokan meg is lepődtek, amikor Carroll felhagyott vele.
Érdekes képet fest a korabeli angol társadalom szűklátókörűségéről, az az eset, amely miatt Carroll végül is feladta kedvenc időtöltését.
Az írót egy alkalommal egy sznob, arisztokratikus partira hívták meg, amelynek végén Carroll búcsúcsókot adott a háziúr lányának. A valójában tizenhét éves lányt Carroll jóval fiatalabbnak – igazi kislánynak – gondolta, így az elcsattant csók sokkal szenvedélyesebb lett, mint ahogy az egy angol úrilányhoz illik. Természetesen rögtön ott termett a lány anyja és éktelen patáliát csapott egyszerűen csak azért, mert féltette a már eladósorban lévő lánya erkölcseit és esélyeit, és Carroll-ban csak egy jóval alacsonyabb társadalmi pozícióban lévő férfit látott.
A harminckilenc éves korára is alapvetően félénk Carrollt annyira megrázta az eset, hogy soha többet nem fényképezett meztelen gyermeket, pedig ezúttal nem is pedofíliáról, hanem egészen másfajta botrányról volt szó.
A hihetetlenül prűd, frusztrációkkal terhes viktoriánus korszakban élő angol polgárok közül valószínűleg sokan felnagyították, rosszul értelmezték Carroll “tévelygéseit”: perverziónak tartottak azt, ami mai szemmel nézve teljesen normális lenne, és nem figyeltek fel olyan pszichológiai vagy magánéleti problémákra, amelyekre talán fel kellett volna. (Mennyibe került valami hasonló Michael Jacksonnak? Bizony, Amerika ma rosszabb, mint a viktoriánus Britannia… — czy)

Az író és a rajzoló
Meglehetősen furcsa volt a két angol úriember, Lewis Carroll és John Tenniel, az Alice-könyvek rajzolója munkakapcsolata is. Carroll eleinte saját maga készített ábrákat a Csodaroszághoz, de nem volt elégedett vele. Tennielt, aki a Punch magazinnak rajzolt politikai karikatúrákat, először Tom Taylor író, és a lap főszerkesztője mutatta be Carroll-nak.
Mivel Carroll tehetségesnek tallta, Tennielt pedig érdekelte a munka, ezért a rajzoló belevágott a munkába. Még nem tudta, mi vár rá…
Az egyébként gátlásos Lewis Carroll ugyanis vasakarattal diktált az illusztrátornak a legapróbb kérdésben is, és ha nem tetszett neki valami, akkor többször is visszaküldte a munkát, hogy Tenniel rajzolja át! Szegény Tenniel a végére majdnem idegösszeroppanást kapott, de az illusztrációk végül is elkészültek, és Carroll meg is dicsérte azokat.
Később azonban Tenniel háta mögött az író nem átallott egy olyan megjegyzést tenni egy másik rajzolónak, hogy tulajdonképpen nem is tetszenek neki Tenniel rajzai, egyetlenegyet kivéve! Ez a megjegyzés eljutott Tenniel fülébe, aki mélységesen felháborodva kijelentette, hogy ennek a barbárnak soha többet nem rajzol semmit!
Az amúgy gátlásos Carroll rámenősségére jellemző, hogy végül csak rávette a szerencsétlen Tennielt, hogy az Alice Tükörországban is – készítse a rajzokat, hogy aztán ismét agyonszekálja az illusztrátort állandó elégedetlenségeivel.
Amikor végül Tenniel ezzel a könyvel is elkészült, szent fogadalmat tett, hogy nemcsak Carroll meséinek illusztrálásával hagy fel örökre, de minden más könyvével is! Így is tett.

A nyúlüreg beomlik…
Dodgson apja halála után hamarosan visszavonult a szülői házba és hoppon maradt leánytestvéreivel élte le életét. Az író-lelkész gyerekek iránti szeretetét élete végéig megőrizte. Naponta tucatszám kapta a leveleket ifjú rajongóitól, s szabadideje nagy részét – a fényképezés és az írás mellett – kitöltötte az ezekre való válaszolgatás: az írások is “Lewis Carroll stílusban” készültek, gyakran csak tükörben, vagy nagyítóval lehetett elolvasni azokat.
Lewis Carrol élete végéig megőrizte belső fiatalságát. Amikor a doktor kilépett a 65 éves korában elhunyt író szobájából, csak ennyit mondott fejét csóválva a megboldogult nővérének: “Milyen csodálatosan fiatalnak néz ki az ön testvére!”

https://alicefans.wordpress.com/2010/08/14/berrr-irasa-…