Lénárd Sándor magyar
1910. március 9. (Budapest) – 1972. április 13. (Dona Emma, Brazília)
Tudástár · 26 kapcsolódó alkotó · 7 kapcsolódó könyv
Katalógusnév | Lénárd Sándor |
---|---|
Nem | férfi |
Képek 3
Könyvei 10
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Magvető Zsebkönyvtár Magvető
Fordításai 1
Illusztrálásai 1
Antológiák 3
Róla szóló könyvek 1
Népszerű idézetek
– Tudod, mi a jó könyv? Jó könyv az, amely két sorban vagy kétszáz oldalon rögzít benned egy képet vagy egy frázist, melyet soha életedben nem tudsz többé elfelejteni. Amely új húrt von emlékezeted hangszerére, s ha tíz év múlva megérinted, még mindig azt a hangot adja vissza.
Római történetek
„Az embert megismerni a barátairól”? – hallom. Szó sincs róla. Nézze, milyen tizenegy barátja volt Júdásnak.
36. oldal
Aki régen él távol szülőföldjétől (állam, haza, nemzet hon után a dolgok újabb álarca), megtanul valamit: az evés nemcsak éhség-, szomj-, munkakérdés: honvágy-kérdés is!
A kísérleti bizonyítékot megadni kissé körülményes dolog. Aki otthon bekanalaz egy tányér zöldborsólevest csipetkével, csak azt érzi, sótlan-e vagy sós, puha-e a borsó, vagy szüksége lett volna még tíz percre a tűzön. Végül arra a felismerésre jut, hogy nem olyan éhes, mint annak előtte.
Az Atlanti-óceán déli feléhez közel ez egészen máshogy van. Aki vagy tíz éve nem látott borsót, mert a bennszülött nem ismeri, s neki nem volt kertje, a végén földhöz jut. Addig levelezik, amíg öt vagy tízezer kilométer távolságból kap két maroknyi vetőborsót. Elülteti, lesi, jön-e felhő megöntözni, éjjel is odamegy, nem jön-e valamilyen korhely tücsök, nem lopja-e el a palántát, nézi, lesz-e olyan fehér a virága, mint az otthoni lepkéé. Aztán egy szép nap – egy nagyon szép nap – van két maroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál közt enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba is halad, haza sosem jut.
47-48. oldal
Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguk ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból. A második csoport tagjai ritkulnak.
Ez lenne a haladás? Azt hiszem, az ébresztőórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseiről. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tűrnek számot, statisztikát – de döntően fontosak lettek volna. Tőlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.
Az új-kaledóniai vademberekről olvastam, hogy náluk halálos bűnnek tekintik az alvó ember ébresztését. Mondhatnám, mi vagyunk a sokkal vadabbak.
II. fejezet, 42. oldal (1977-es kiadás)
A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni!
11. oldal, Ember a világ végén (Magvető, 1973)
A honvágynak nincs akkora irodalma, mint a boldogtalan szerelemnek, de rokon érzések. A honvágynak semmi köze az államhoz, a nemzethez, még a hazához sem. A honvágy fáj. Iránya nincs. Talán a növények tudnák a legpontosabban elmondani, micsoda; idegen talajban, idegen klímában elsorvadnak, elvadulnak. Itt a tulipán nem hajt virágot, az orgonabokor nem nő, alacsony marad, se él, se hal, a ribiszke nem hoz gyümölcsöt. Ők tudják, mi a honvágy.
132. oldal Völgy a világ végén