!

Lénárd Sándor magyar

Alexander Lenard

1910. március 9. (Budapest) – 1972. április 13. (Dona Emma, Brazília)

NemFérfi
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Lénárd_Sándor, http://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Lenard

Könyvei 10

Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban
Lénárd Sándor: Völgy a világ végén s más történetek
Lénárd Sándor: Római történetek
Lénárd Sándor: A római konyha
Lénárd Sándor: Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában
Lénárd Sándor: Családtörténeteim
Alexander Lenard: Völgy a világ végén
Lénárd Sándor: Apám
Alexander Lenard: Stories of Rome
Lénárd Sándor: Roma 1938–1943

Fordításai 1

Alan Alexander Milne: Winnie ille pu

Illusztrálásai 1

Alexander Lenard: Völgy a világ végén

Antológiák 1

Veress Zoltán – Dávid Gyula (szerk.): A szétszórtság arénája

Róla szóló könyvek 1

Lénárt-Cheng Helga – Vajdovics Zsuzsa: Lénárd Sándor

Népszerű idézetek

>!
danaida P

– Tudod, mi a jó könyv? Jó könyv az, amely két sorban vagy kétszáz oldalon rögzít benned egy képet vagy egy frázist, melyet soha életedben nem tudsz többé elfelejteni. Amely új húrt von emlékezeted hangszerére, s ha tíz év múlva megérinted, még mindig azt a hangot adja vissza.

Római történetek

Kapcsolódó szócikkek: emlékezet · hangszer · könyv
1 hozzászólás
>!
sztimi53 P

Minden kis szoba börtön (ha a szárnyaló képzelet vagy egy jó könyvtár nem dönti le a falakat).

123. oldal, Magvető, 2002.

>!
Biedermann_Izabella P

Aki régen él távol szülőföldjétől (állam, haza, nemzet hon után a dolgok újabb álarca), megtanul valamit: az evés nemcsak éhség-, szomj-, munkakérdés: honvágy-kérdés is!
A kísérleti bizonyítékot megadni kissé körülményes dolog. Aki otthon bekanalaz egy tányér zöldborsólevest csipetkével, csak azt érzi, sótlan-e vagy sós, puha-e a borsó, vagy szüksége lett volna még tíz percre a tűzön. Végül arra a felismerésre jut, hogy nem olyan éhes, mint annak előtte.
Az Atlanti-óceán déli feléhez közel ez egészen máshogy van. Aki vagy tíz éve nem látott borsót, mert a bennszülött nem ismeri, s neki nem volt kertje, a végén földhöz jut. Addig levelezik, amíg öt vagy tízezer kilométer távolságból kap két maroknyi vetőborsót. Elülteti, lesi, jön-e felhő megöntözni, éjjel is odamegy, nem jön-e valamilyen korhely tücsök, nem lopja-e el a palántát, nézi, lesz-e olyan fehér a virága, mint az otthoni lepkéé. Aztán egy szép nap – egy nagyon szép nap – van két maroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál közt enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba is halad, haza sosem jut.

47-48. oldal

11 hozzászólás
>!
Uzsonna

Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguk ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból. A második csoport tagjai ritkulnak.
    Ez lenne a haladás? Azt hiszem, az ébresztőórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseiről. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tűrnek számot, statisztikát – de döntően fontosak lettek volna. Tőlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.
    Az új-kaledóniai vademberekről olvastam, hogy náluk halálos bűnnek tekintik az alvó ember ébresztését. Mondhatnám, mi vagyunk a sokkal vadabbak.

II. fejezet, 42. oldal (1977-es kiadás)

>!
danaida P

„Ha Isten nem akarta volna az emberevést, nem teremtette volna az embert ilyen ízes falatnak” – mondta egy istenhivővé lett polinéziai törzsfőnök.

8 hozzászólás
>!
danaida P

„Tőlünk fél órányira olaszok élnek – hallom –, már régen itt vannak, nagy szőlőjük van, jó vörös boruk, az emberek messzi földről jönnek érte. Jobban keresnek, mint mi a kukoricával! A kukoricától még nem rúgott be senki. Tavaly a nagyapa – az, aki a kezdet kezdetén kivágta az őserdőt, és elültette a szőlőt – azt mondta, hazamegy. »Jobban szeretek meghalni Trentóban, mondta, ahol a halál, ha hív, olaszul hív.« Megpróbálták lebeszélni, de az öreg csökönyös volt. Végül repülőjegyet vettek neki.
Otthon is jó dolga lehetett, mert minduntalan küldött egy szép csomagot. Olyan sajtot, amilyen itt nincs, vörös bort, amilyen itt nem terem. A múltkor érkezett egy csomag, az állt rajta, hogy »pizza«. Addig tanulmányozták, amíg rájöttek, mit jelent. Liszt volt benne, csak vizet kellett hozzáönteni, s már kenyértésztát lehetett gyúrni belőle. Ebből kerek lepényt kellett csinálni, ott volt a hozzá való kép. Erre került a sajt: kész kockákban jött-egy külön zacskóban. Volt egy skatulya sós halacska is, ezt is rá kellett tenni. Meg egy lapos pléh-skatulyányi olaj. Meg egy nagyobb doboz paradicsom. És volt még külön kis zacskókban bors, só és mindenféle fűszer: erős por, szürke por és illatos por. Ez jött rá a pizzára, mielőtt a kemencébe került volna.
Jó, ha az ember olvasni tud! Mindent úgy csináltak, ahogy a recept mondta. Azt mondták, ilyen valami finomat még nem ettek, igaza volt a nagyapának, hogy hazament! és itták hozzá a saját borukat, az nem került pénzbe.
Két hétre rá kaptak egy levelet: „Drága rokonok! Rossz hírt küldünk. Szeretett nagyapátok elköltözött a csúcsos fák alá. Az ő ideje is eljött, hiszen a nyolcvan felé járt. Nem fájt semmije, csak aludt naphosszat. Végül azt mondta, hamvasszák el, temessék el hamvai felét itt a családi kriptában, s küldjük el a másik felét nektek, hadd nyugodjon majd a távoli unokák oldalán egy kis márványkoporsóban. Kértünk a hatóságoktól kiviteli engedélyt, behozatali engedélyt, de a hamvak szállítása rengeteg nehézséggel jár. De Peppino azt mondta, nem baj. Küldjünk egy pizzacsomagot, rakjuk bele ezt a maroknyi hamut a fűszercsomagok közé! Így nemsokára kézhez kapjátok jó nagyapátok földi maradványait. Helyezzétek méltó helyre! Mondassatok három misét lelki üdvéért, bár semmi kétség, hogy e percben már a mennyországban van.”

VIII. fejezet

10 hozzászólás
>!
Uzsonna 

    Könnyebb az élet, ha tudomásul vesszük, hogy nincs rend.

II. fejezet, 41. oldal (1977-es kiadás)

Kapcsolódó szócikkek: élet
>!
fióka P

Periklészt kérdezték egyszer, mit olvas legszívesebben. „Dicséretemet” – felelte őszintén.

526. oldal, Egy nap a láthatatlan házban