Laurence Olivier brit

Churchill mindig megengedte magának azt a kis extravaganciát, hogy három jegyet vegyen, egyet magának, egyet imádott lányának, Marynek, egyet pedig a kabátjának és a kalapjának; úgy véltem, ez a legbölcsebb luxuskiadás, amelyről életemben hallottam.

Rettentő tévedés volna arra következtetni, hogy valaha is legcsekélyebb kivetnivalót találtam volna a homoszexualitásban: bizonyos vagyok benne, hogy akár férfi, akár nő az, aki íly módon követi természetes hajlamait, nem kell azért szánni, hogy szerelem nélkül éli le az életét. Valószínűnek tartom, hogy felebarátaink, akik saját nemükhöz vonzódnak, izzób és szenvedélyesebb szerelmet érezhetnek, mint azok akik „normálisnak” tartják magukat. Mindezen túl pedig szilárd meggyőződésem, hogy bárkinek, aki művésznek hiszi magát, el kell vetnie minden előítéletet, amely korlátozhatja abban, hogy minél mélyebben megértse az emberi természetet.

95. oldal

1956-ot és 1957-et végigkísérték ezek a kedves, igénytelen, alkalmi kapcsolatok, először kissé idegenül éreztem bennük magamat, aztán hatásukra egyenletesen szabadulni kezdtem annak az egyetlen, bárha megtépázott szenvedélynek a makacs szorításából, amelyet Vivien(Leigh) iránt tápláltam, azt hittem örökre.

234. oldal

– Jack(Kennedy), bemutatom Mr.Olivier-t!
És ekkor villámgyors bepillantást nyertem az új elnök legfontosabb tulajdonságaiba: ragyogóan értelmes, heroikus megjelenésű, elbűvölő modorú férfi volt – és azonkívül a legtalpraesettebb pasas, akivel életemben találkoztam.
– Sir Laurence, nagyon örülök, hogy eljött, és köszönöm a gyönyörű beszédet, hallottam, hogy saját kezüleg írta. – Hogy valaki az ő poziciójában és éppen ebben a kivételes pillanatban ilyen villámgyorsan kapcsoljon, s még külföldi címekre is emlékezzék, egészen hihetetlennek tűnt…

271. oldal

(filmszerepek után 1932-ben) int akit oxigénnel hoztak vissza az életbe, úgy éreztem magam ismét színészként.

102. oldal

Akkoriban a színpadi színjátszást és a filmszínészetet két teljesen különböző szakmának, sőt hivatásnak tartották….Nálam évekig tartott, míg megtanultam filmen játszani. Legalább 10 éven keresztül filmjeim riasztóan hevenyészettek voltak, saját előítéleteim és tudatlanságom miatt. Később pedig újra kellett tanulnom a színpadi játékot, de ebbe már beépült az az igazság is, amelyet a mozi követel, és amely erősen csökkenti a teatralitást.

103. oldal

Őszintén megvallom, én magam sem tudom biztosan, mikor játszom és mikor nem, vagy hogy nyíltabban fogalmazzak: mikor hazudok és mikor nem. Mert mi a színjátszás, ha nem hazugság, és mi a jó színjátszás, ha nem meggyőző hazugság?

„Nem ment oda Frankhonból boldogabb nép”… Hányszor voltam már úgy életemben, hogy ez az idézet fejezte ki legpontosabban, amit érzek. Egész úton hazafelé az EURÓPÁ-n, ez az érzés töltött el.

105. oldal