Laura Trinder

Szándékosan sose maradj harapnivaló nélkül.

42. oldal

– Á, ugyan, jó a szíve. – Miss Rhowse az asztala sarkán ült, kezében csészével és csészealjjal.
– Tényleg? – húzta össze Emily a szemét.
– Ó, igen, egy befőttesüvegben tartja az asztalán.

70. oldal

    – Kerüld a sötét sikátorokat, az Éjjeli Őrséget és az Éhes Halottakat. Ne alkudozz az Ősibb Hatalmakkal, és soha, de soha ne bízz egy pookában.

85-86. oldal

Az apja mindig csendes és szűkszavú volt, és számára az jelentette a tökéletes napot, amikor nem történt az égvilágon semmi érdemleges egy kis kertészkedésen és egy jó bögre teán kívül. Valójában már-már kórosan unalmas volt az élete.

20. oldal

    – Ő egy bálna?
    – Nem, de beraknál egy olyat egy teáscsészébe? – kérdezte Cornelius.
    – Tessék? – hökkent meg Emily. Érezte: miután túl van ezen a beszélgetésen, ücsörögnie kell majd egy jót valami nyugodt és csendes helyen.

163. oldal

    – A spekuláció szerves része az alkímiai műveleteknek, fiatalember – közölte Cornelius, miközben homlokráncolva nézegette a teleszkóp-pókot, majd mérgesen lecsapta az asztalra.
    – Hölgy – helyesbített Emily.
    – Tessék?
    – Lány vagyok! – közölte, és leszökkent a munkapadról.
    – Nadrágban? – Cornelius beleszimatolt a levegőbe. – Milyen rendkívüli. Persze ti mind egyformának tűntök nekem.

168. oldal

Ezen az órán ő vigyáz énrám; léphetek bátran nem botlik lábam.

Ezen az éjen senki ne féljen, holdfény ha éri, biztos megvédi.

– Most már tuti, hogy begolyóztam. – Emily leült a párkányra, hátat fordítva a „rossz” Londonnak. Egy pillanatig némán méregette a süti összemajszolt szélét, majd vállat vont, és ő is beleharapott. Japonica melléje telepedett.
– Nem ismerem jól az általános helyzetet, de azért megpróbálom elmagyarázni, amit tudok.
Az ajkát biggyesztve a gondolataiba mélyedt, majd belekezdett.
– Hosszú idők óta, amióta mind előbukkantunk az erdők árnyai közül, az én népem együtt élt a tiéddel. Az éji nép és a nappali.
Megpaskolta Emily vállát.
– Te a nappali nép tagja vagy, kedvesem.
– Erre magam is rájöttem.
– A múlt században a mágia kezdett kimerülni. A ti tudományotok és technikai fejlődésetek kiűzte azt a világból. Mi azonban legalább annyira vagyunk a mágia, mint az éjszaka teremtményei, és szükségünk van rá a túléléshez.
Vörös szeme elsötétedett és véressé vált, arca teljesen elkomorult.
– Már-már a kihalás szélére sodródtunk, amikor védelmezőink, az Ősibb Hatalmak szövetséget kötöttek a királynőtökkel, Viktóriával. A mi legnagyobb varázslóink dolgoztak együtt a ti legnagyszerűbb tudósaitokkal egy egyedülálló eszköz megalkotásán, amely egyesítheti magában a mágiát és a mechanikát.
Felállt és odanyújtotta a kezét Emilynek, hogy felhúzza.
– Az volt az eredeti szándékuk, hogy létrehozzanak egy helyet, ahol örökös éjszaka uralkodhat, és fennmaradhat a mágia… ahol mindannyian biztonságban lehetünk – magyarázta Japonica, közben körbefordította Emilyt, és a válla fölött előremutatott.
– Ott a Nagy Mű.
Hegyes, fekete körömben végződő ujja a távolban, a folyó mellett emelkedő Big Ben felé mutatott. Egyenesen a Big Benre, amit Emily minden nap látott, és minden nap hallott, egész életében. A Big Ben felé, amely most a régi, megnyugtató óratorony helyett lángoló fényoszlopként tört a magasba; smaragdzöld izzás vette körül, amely az órák számlapjából indult, és spirál alakban, zavarosan izzó ködként hömpölygött le végig a falain. Éjfélt mutatott, és úgy lángolt a sötétségben, hogy szinte beleégett a retinájába, és vakító foltot hagyott a szeme előtt, még azután is, hogy elfordította róla a tekintetét.
– Először 1859-ben ütötte el az éjfélt, és a mi számunkra ez az éjszaka soha nem ért véget. A Nagy Mű hozta létre az Éjféli Órát, az időben zárványként megfagyott pillanatot, hogy a szentélyünk legyen. Az Éji Nép minden tagja és az összes maradék mágia örökre hátrahagyta a napfény birodalmát, és ide költözött, ahol mindig koromsötét uralkodik, mindig telihold ragyog az égen, és mindig, mindig pontban éjfél van.

– Ott van!
– Kicsoda?
– A Könyvtár, természetesen.

131. oldal