Laura Ingalls Wilder amerikai
1867. február 7. (Pepin County) – 1957. február 10. (Mansfield)
| Teljes név | Laura Elizabeth Ingalls Wilder |
|---|---|
| Katalógusnév | Wilder, Laura Ingalls |
Képek 9
Könyvei 28
Kapcsolódó sorozatok: A farm, ahol élünk · Little House on the Prairie angol · Összes sorozat »
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Könyvfalók Könyvtára Mágus
Róla szóló könyvek 3
Kapcsolódó zóna
Kiemelt alkotóértékelések
Laura Ingalls Wilder
Az egyik kedvenc írónőm. A farm, ahol élünk című sorozatnak köszönhetően ismertem meg, és nagyon szerettem volna elolvasni a könyveit, de nem lehetett őket beszerezni, hiába próbálkoztak a szüleim kitartóan. Aztán felnőttem. A sorozat szeretetéből nem nőttem ki, viszont megtanultam angolul annyira, hogy már bármilyen könyvet el mertem kezdeni ezen a nyelven. Akkor szép sorjában megrendeltem Laura összes regényét, plusz a naplóját, plusz a leveleit tartalmazó kötetet, és nagyjából másfél év alatt elolvastam ezeket. (Közben mást is olvastam, különben gyorsan telítődtem volna vele – ez minden íróval így van, akármennyire szeretem is.)
A regények Laura gyerekkorát és fiatal felnőttkorát mesélik el. De nemcsak az ő életét mutatják be, hanem a XIX. század második felének Amerikáját is, amit én annyira szeretek. Betekintést nyerünk a mindennapokba, a politikába, a szokásokba. Lenyűgöző. Nem tudok elég hálás lenni Rose-nak, Laura lányának, amiért rábeszélte az édesanyját, hogy írja meg ezeket a könyveket, és adja is ki őket. Nehéz lenne kedvencet választanom az összesen tizenegy könyv közül, de ha nagyon muszáj lenne, akkor a Little House on the Prairie és a The Long Winter nyernének, majd szorosan követné őket a Little Town on the Prairie. A bakancslistámon szerepel egy Laura-túra: egyszer eljutok az USA-ba, és miután megnéztem New Yorkot, Bostont és Salemet, végigjárom azt az utat, amit Laura is végigjárt a családjával. Alig várom, hogy sor kerülhessen rá.
Népszerű idézetek
– Apa, mi az a hajdanán?
– A rég múlt idő, Laura – mondta apa. – Aludjatok szépen!
De Laura ébren volt még egy darabig, hallgatta a halk hegedűszót meg a magányosan zúgó szelet a nagy erdőben. Nézte, amint apa ott ül a lócán a tűzhely mellett, barna haján, szakállán, mézbarna hegedűjén megcsillan a tűz fénye. És nézte anyát, amint csendesen ringatózik a hintaszékben, és kötöget.
„Ez a most” – gondolta Laura.
Örült a kényelmes háznak, apának, anyának, a tűz fénynek meg a muzsikának, és örült, hogy mindez – most van. Ezt sohasem lehet elfelejteni, gondolta, mert ez a most. És ez sohasem lesz régmúlt idő, hajdanán – gondolta Laura.
Utolsó mondatok, 157. oldal
Egyszer fent, máskor lent, de az ember mindig talpra áll!
224. oldal, Huszonhatodik fejezet - Faszállítás (Mágus, 2001)
A jó modorról akkor sem szabad megfeledkezni, ha száz mérföldre vagyunk mindenhonnan.
28. oldal, Negyedik fejezet - Nappal a prérin (Mágus, 2000)
A fiúk elővették az új szánkót, és hangtalanul megmászták a dombot. Egyetlenegyszer akartak csak lesiklani. Akkor aztán visszateszik a szánkót a helyére, visszasurrannak a szobába, s mire édesapjuk felébred, ott ülnek majd megint a lócán.
James ült a szánkón legelöl, mögötte George, George mögött pedig nagyapátok, mivel ő volt a legkisebb. A szán nekiindult; előbb lassan siklott, azután mind gyorsabban. Vágtatott, repült le a meredek domboldalon, de a fiúk nem mertek kurjongatni. Némán kell a ház előtt elsuhanniuk, hogy fel ne ébresszék édesapjukat.
Nem is hallatszott más hang, csak a szántalpak surranó nesze a havon meg a fülük mellett sivító szél.
Ám ahogy a szánkó éppen a ház felé kanyarodott, egyszerre csak egy nagy fekete disznó bukkant elő az erdőből. Szép kényelmesen az út közepére sétált és megállt.
A szánkó úgy száguldott, hogy nem lehetett megállítani. Még arra sem volt idő, hogy kanyarodjanak egyet. Befutottak szánostul a disznó alá, és felkapták. Az meg nagyot visítva Jamesre huppant, és abba sem hagyta a fültépő visítozást:
– Uiiiii! Uiiiii! Uiiiii!
Elszáguldottak a ház előtt, elöl ült a disznó, mögötte James, James mögött George, George mögött meg nagyapátok, és látták, hogy az édesapjuk ott áll az ajtóban, és nézi őket. Nem állhattak meg, nem bújhattak el, egyetlen szót sem szólhattak, mert arra sem volt idő. Süvítettek le a domboldalon, a disznó meg ott ült James ölében, és visított, ahogy a torkán kifért.
A domb alján megálltak. A disznó leugrott James öléből, és benyargalt az erdőbe, de még akkor is visítozott.
A fiúk pedig lassan, ünnepélyesen felbaktattak az emelkedőn. Helyére tették a szánkót. Besurrantak a házba, és csendesen visszaültek a helyükre. Édesapjuk felnézett rájuk, de nem szólt semmit.
Hanem amikor lement a nap, és vége volt a vasárnapnak, édesapjuk kivitte őket a fásszínbe, és alaposan kiporolta az irhájukat: először Jamesét, azután George-ét, végül pedig nagyapátokét.
66-67. oldal