László Lajos magyar

– Valamennyien vállaltuk, hogy elvégezzük a szakmunkás tanfolyamot. Ketten közülünk félidőnél begazoltak. A feleségüket kellett rájuk szabadítani. Mi az, hogy folytatták! Most már értem, milyen jó az egyenjogúság!

100. oldal

Nem hiszek a fellobbanó szerelmekben (még ha egyszer be is dőltem ilyesminek), de el tudom képzelni (csak képzelni!) a megszokásból fakadó kötődést. Ennek a tartósságában hiszek. A fellobbanásokat naponta lohasztja a valóság. Ha valaki az előbbire is alapoz, kénytelen átváltani a megszokás és a kompromisszumok sorozatára. Egyébként nem tudja megőrizni azt a kapcsolatot, ami a fellángolás eredményeként létrejött.

138. oldal

Rájöttem, hogy nem érdemes annyit meditálni, tenni kell. Az életben úgyis kiszámíthatatlan és nagy fordulatok jönnek.

11. oldal

Hallom, hogy csend van. És félek. A csendtől félek. Ha tülkölne a kanász, ha lődöznének a partizánok az utcán, ha zörögnének a szekerek vagy a tankok, nem félnék. Nagy csend van. Mintha minden meghalt volna.

13. oldal

A sors olyan, amilyent az ember megformál magának…

86. oldal

A titkok felfejtését újabb kérdések követik, és jönnek és jönnek, mert ilyen az élet, egyik rejtély megoldódik, de már nyomába tolakodik az új. Egy helyett néha tíz vagy száz.

141. oldal

Emlékszem, mikor kijózanodtam, belém fészkelt a közömbösség az iskola iránt. Nem az érettségi oklevelemmel lettem felnőtt, hanem ezzel.

22. oldal

O, Gott Sohn!

(első mondat)

Flüchtlingek vagytok? Persze, nem értitek a német nyelvet, én is alig. De nem viccelek; szerbek vagytok, bosnyákok, horvátok vagy magyarok? – Ezt kérdeztem magamban tőlük.

6. oldal

Talán 1950-ben lehetett, ősz volt és folyton esett.

201. oldal