Kürti László magyar

ahogy én öleltem

nagyanyám halálos ágyánál álltunk.
légszomj. a meghalás is csupa gyalázatból
van kikövezve. a gonosznak pedig nincsenek
szándékai, sőt indulatai sincsenek. fehér csempéi,
olajzöld, enyves szemei vannak. elvártam volna
tőle valami dühöt, részegen üvöltöző kórházbűzt.
de csak a tapintat csöndje, meg ez a ritmusos sípolás.
Sírnak a gyermekek, mert hipószagú a semmi.
összeomlott keringés, veríték, tudod, az a legutolsó,
és még vagy húsz perc testi kényszer a vérkörök után.
szerelemtelen az ördög, borzongat, nagyanyátlanul,
áttétekkel mutogatja magát, akár a kései rák. úgy öleli,
ropogtatva csontjait, ahogy én öleltem, még kissrác
koromban, mikor nála aludtam, mennydörgő nyarak
nyikorgó sezlonjain.

87. oldal

dal

hajlamaidból természet lett,
a tájban mára csak én vagyok.
évszakainkba hó se kellett,
ragyogunk, akár a csillagok.

reggeleinkre kéne áldás,
templomok nélküli harangszó.
törékeny mennybolt, angyal rángás,
szép vagy így, amikor haragszol.

hagyj oda bújni, mar csak az este
többé senki se bánthat,
érted hibáztam, csak közeledbe,
ott van az otthonom nálad

33. oldal

és erdőt nevelsz a kertedben, hogy
menekülni, néha, hozzád tudjak.

110. oldal

áramtalanított övezet

ártérben élünk, különös kegyelemben.
se áram, se mosdóvíz, térerő, net
garantáltan semmi. legközelebbi bolt
a gáton túl, bent a faluban. telefonálni
a kocsma előtti pataknál lehet. pár nap
még az ősz, zörgő, régi lombok
szétszórtan a kérges törzsek körül.

kocsit a faluban hagytuk.
hintaágyban olvasol, hangtalan
áradások megmagyarázhatatlan
boldogságában. pihenő, kommunizmus
vége felé épült kárpótlási övezetben.
ha kiborulsz, mindig ide jövünk
nyugodni, hazalényegülni, rendet
tenni, mikor szanaszét a világ.
a téli vizek, szezon alatti lassú
áramok, halak jég előtti csendjét
neszezni.

aztán mindig új áradásokra, jégtörésekre
várunk. tavaszi nagy tetőzésekre,
gallyak és fatörzsek ropogására,
nyaralók, villanyoszlopok merülésére.
mert minden így kezdődik, parttalan
folyamokkal, vészelő vadak kapálózó
áramaiba kapaszkodva.

127. oldal

amit már nem etetsz tovább,
más prédát keres magának.

16. oldal

harkány, gyógyfürdő. női öltözőbe tévedsz,
egész életedben rossz ajtón mentél be,
a nők hüledeznek, de te biztosra veszed,
ez egy koedukált öltöző.
látod, kissrácok az anyjukkal jöttek,
zárható öltözőkabinok. kulcsos ruhásszekrénybe
gyűröd a szennyest. méregetik, hogy szatír vagy-e,
vagy spontán elmebeteg.
szól a melletted haját fésülgető negyvenes anyuka,
hogy van itt ám férfiöltöző is…
merthogy ez női lenne? – bámulsz,
felügyelet nélkül, elkószált fogyatékos…

kifelé menet a női zuhanyzóba tévedsz,
nem okozol különösebb riadalmat,
két ötvenes nő, a habos, fehérhúsú délutánban.
aztán valahogy mégis sikerül kikászálódni innen,
– rajtad nevet a teljes női szakasz.
így vagy te életünk művésze, költője a párás,
gőzös magyar ugarnak, privát tévelygő,
rendezett világok barakkjai között.
nagymúltú gyógyfürdők, mágneskártyás
öltözőszekrények, női zuhanyzók, titkok,
szabályok vétlen látnoka.

női zuhanyzó

ahány győzelem, annyi rom,
vihar utáni úttesten.

platán -részlet

ha lennének szabadnapjaink, akkor filmeket néznénk.
filmeket, és felváltva olvasnánk azokat a könyveket,
amiken rendre összeveszhetnénk.

összevesznénk, hogy végül legyen mit feladni,
legyen hová kifuttatni a köznapi erényeket.
ha lenne idő, hosszú vallomásokban érthetnénk félre egymást.

a lét házának falait kétszemélyes otthonná tapasztanám.
falaznék, vakolnék, magamévá a nyelvedet, öledet,
melled és a szád. a létezőket kertbe rekeszteném,

de legeltetném, hűsöltetném ligetes facsoportok tövében.
vasas vizeket húznék gémeskútból, vájt itatókba.
felröhögnénk, mikor kilógna a lóláb, vagy csak

benézne az ablakon egy létező. létránkra ültetnénk
tyúkjaimat, és nem rohannánk reggelente semmiféle
fontos ügy után. nem rohangálnánk csengőszóra,

mert ütött az óra. félnótás iskolaigazgatók
sem mutogatnának csuklójukra, hogy itt az óra!
és nem kéne visszaütni se, szóval, csak jönne

hó elején a nyugibér. beosztanánk számolatlanul
a délelőttöket. egészen emberek lehetnénk, és elképednénk,
hogy mások hogyan betegszenek bele a zsibbatag érvénytelenségbe

ha lennének szabadnapjaink

pipacs

a kutyák nem múlnak el nyomtalanul,
még napokig érzed a szagukat magadon.
még hónapokig szedegeted a zokniból,
autókárpitból, szőnyegek kusza szálai közül
a vörös, rövid vizslaszőrt. még évekig hordod
a ronggyá rágott papucsot, kihúzott szálú
kötött pulóvert. de már sohasem csiszolod ki
a karosláda karfájából a kölyökfognyomokat,
ajtódból a körmökét. neve eleven seb, otthona
a szemed barna magánya, sötétje, agyagos
gödrök hűvöse, fúrt kutak tükre. nyarak
kutyaólja, telek konyhaköve tartja benned,
ami elveszőben, ami kihűlőben.
zártan az elnémult teliholdakat,
bevilágítatlan járdák vonyító otthontalanjait
füleled, cipők csusszanását, csaholó
falkáit a fekete vaságykínnak. ha elalszol,
még naponta hazajár vacsorázni belőled.

81. oldal

ne akard gyógyfüvekké gondozni,
amit nem szabad. könnyezz száraz nyarak,
fullasztóan szép pollenviharában.

32. oldal