Kuczka Péter magyar

Mit bánom én, hogy partja van
okos térképeken?
Nekem a tenger parttalan,
határtalan és végtelen.

154. oldal - Fekete Tenger

múltad nincs már, holnapod nincs már,
hallgass, nem vagy, nem voltál, nem leszel soha.

A semmi ágán ül szívem
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! Nincsen remény!

Kis csillagok

Bevonulnak a pionírok
hars dalokkal s piros dobokkal,
s mindenki föláll, nékik tapsol
a történelmi padsorokban.

Hangjuk csengésén eltünődnek
kilencszázötös párttagok,
kiket még Iljics oktatott,
tanúi barrikád-időknek,

s az októberi harcosok,
s a Krim szuronyos katonái,
akik látták magasba szállni
a rőt, ötágú csillagot,

gyapotszedő Alma-Atából,
mérnök az új tenger vizétől,
ércbányász, – látni nagy kezéről,
repülő, – látni kék szeméről, –

a jövendőt állva fogadják,
köszöntik a gyermekeket,
s árulkodnak ott a szemek,
nem rejtik el a könnyeket.

Kis csillagok a pionírok,
az elnökség előtt megállnak,
s ifjúságukat adják át a
Kommunizmus Kongresszusának.

Virágölelő karjuk tárul,
tulipánt, rózsát hintenek.
Magasra Sztálin emeli
s megcsókolja egyiküket.

22. oldal

A lopók ellen

Én elfogult ember vagyok,
bátran kimondom, hogy szerintem
a mi forrásunkból buzog
ebben az országban minden.
A kicsiny magyar ég alatt
nékem a gyufaszál is drága,
mert benne van, hozzá tapad
népünk ereje, bátorsága.
Hát hogy nevezzem azt, aki
kótyavetyél, pazall, fecsérel,
munkánk moslékba önti ki,
nem törődve a verítékkel?
Mit mondjak arra, aki lop,
maga zsebét; hasát növeszti,
s röhögnek véle cinkosok,
míg arcunkat a gond füröszti?
Nép, ezerszemű ellenőr,
figyelj, ügyelj a tolvajokra,
szoríts ostort, ezer ököl,
csapj le az enyvesmarkúakra.
Mert a tolvajlás nem betegség,
bíró kell ide, aki büntet,
hogy kamráinkból ne vihessék
jövőnket, téli tüzelőnket.

76. oldal

Napos táj

Kis copfosok, kis kopaszok
túrják a rakás homokot,
olyan műves szakértelemmel,
mint a kékruhás mesterember.
Túrnak sistergő ég alatt,
tonnákban zúdul le a nap
a homokra, a bodzafákra,
az egész sárga-kék világra.
Ott egy jegenye nyalja víg,
zöld nyelvvel a nap emleit,
itt egy nő a férjét teli
szájjal fenével eteti.
Sárgult fű közt hangya zsizseg,
túrják a pucér gyerekek
a szikrázó fényre dobott,
morzsáló, sárga homokot.
Mit nekik az egész világ,
a kiáltozó nő, a fák,
hogy a föld így, vagy úgy kering,
hogy mit gondoltak eleink?
Mit, hogy szinte bődül a nap?
Felé tartják popsijukat.

61. oldal

Mindentudók

Polgártársak! A szám kitátom,
annyi a zseni, mint a gomba.
Nem tart ennyi nagy embert számon
a Révai Nagy Lexikonja.
Káderprobléma? Legyen másnak!
Káderprobléma nincs itt.
Itt nyüzsögnek, itt szaladgálnak
a Leonardó Vincik.
Mit Vincik! Le a szerénységgel,
mely szárnyunk földre húzza!
Itt egy személyben akad Hegel,
Goethe és Blaha Lujza.
Talán még az sem volna baj,
ha egy van egy családban,
de van család, ahol tavaly
én ötöt is találtam.
Micsoda pompás emberek,
hazánk dísze-virága.
Előttük minden ismeret
kapuja sarkig tárva.
Politikát, históriát
egyaránt tisztán látnak,
s mindenféle -iát, fiát
tudják a tudománynak.
Éppen ezért mindenre jók,
mindenre érdemesek,
ha nem üzemigazgatók,
elmennek káderesnek.
Tegnap mérnökök voltak,
elmennek jogásznak ma…
És holnap? Mi lesz holnap?…
Ujjukban minden szakma.

Polgártársak, csak tisztelet
és kérés van szavamban.
Adjunk megfelelő helyet
nékik a múzeumban.

77. oldal

Felhő árnyéka

Csavarogtam én erre-arra,
betonházak, nyárfák tövében,
úsztam a tarka uccazajban,
szürkén, esetten, észrevétlen,
bújtam szelíd nők büszke mellén,
hűsültem jámbor csordakútnál,
volt már három-négy jóbarátom, –
szívem is majdnem megszakadt már.

Láttam temetést, sárga csontot,
megrokkantakat elmaradni,
láttam virágot, ha kibomlott,
gyümölcsöt földön megrohadni,
gondolkoztam a gondolatról,
lekönyökölve asztalomnál,
az életről, a gyors folyamról, –
szívem is majdnem megszakadt már.

Verekedtem, amennyit kellett,
tettem, amennyit tenni tudtam,
csak sötét perceimben véltem,
hogy lerogyok inaszakadtan,
kiszenvedtem a gondok végét,
felhők árnyéka nem maradt meg…
Van erőm, pajtás, csontom ép még!
S a szívem? No, hát nem szakadt meg.

55. oldal

levegőért kapkodó szájat, a család

egyenes orrát, s fények után forduló
gömbölyű koponyádba a velőt,

11. vers

… szörnyeteggé változtat a hála, síró
apa kését először fiába, aztán magába döfi.

16. vers