Krasznahorkai László magyar

Ahol a mű születik, és ezt kétszer teszi, egyszer a művészben, egyszer az olvasóban, ott nincs semmi keresnivalója az észnek.

80. oldal

Nem kell innen semmi

Én itt hagynék mindent, a völgyeket, a dombokat, az ösvényeket és a szajkókat a kertből, én itt hagynék csapot és papot, eget és földet, tavaszt és őszt, itt hagynám a kivezető utakat, az éjszakákat a konyhában, az utolsó szerelmes pillantást s a városok felé vezető összes borzongató irányt, itt hagynám a tájra ereszkedő sűrű alkonyt, a súlyt, a reményt, a bűvöletet és nyugalmat, itt hagynék szeretettet és közelit, mindent, ami meghatott, megrendített, magával ragadott és felemelt, itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek s az örökkévalóságok kábulatát: mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.

293. oldal

a könyvtárosok gyűlölik a könyvtárat, iszonyú fájdalmat okozunk nekik azzal, hogy kérünk valamit, mert ezek a szerencsétlenségükre odazárt emberek az egész életüket azzal töltik, hogy kihozzanak valamit a raktárból, és ebbe tényleg bele lehet szomorodni, el sem tudom igazán képzelni, folyton jön valaki, ott áll előttem, bead valamit a kérőlapon, nekem meg le kell mennem a raktárba, és ki kell keresnem, ami ezt az embert érdekli, már ez gyűlöletes lehet, ahogy az ilyen könyvtáros szembesül azzal, hogy valakit érdekel valami, itt szinte mindenki, aki odafurakszik a pultjaikhoz, méltatlan, hogy kihozzanak neki valamit, úgyhogy bármerre néznek a raktárban, szinte minden könyv gyűlöletre méltó, mert gyanítani lehet róluk, hogy egyszer egy arra méltatlan egyszer csak bejön, és minden további nélkül azt mondja, ezt kérem, és neki erre fel kell hoznia, na, ez az, amibe nyilván bele lehet őrülni, és ezek a könyvtárosok nyilván bele is őrülnek, hacsak nem esik meg az a ritka eset, hogy egy nap egyszer csak egy a könyvtárhoz és az adott könyvtároshoz MÉLTÓ nagy elme kér valamit, mert ehhez már fűlik a foguk, ekkor hirtelen más fényben látják a könyvtárat, a kérőlapon szereplő művet, a lebotorkálást a raktárba, s végül a kívánt mű felhozatalát a fényre, hogy odaadják annak, aki erre MÉLTÓ, ilyen azonban, és ez van a könyvtárosok szemében, ilyen jó, ha, ha, ha háromszor előfordul, egy ilyen úgynevezett arra érdemes látogatása a pult előtt, úgyhogy általában olyan a hangulat egy ilyen nagy könyvtárban, mint a hullaházban, csupa visszafojtott gyűlölet

238. oldal, Az a Gagarin

hogy is mondhatta volna el, hogy mióta abbahagyta a gondolkodást, és emiatt megpillantotta a dolgokat, megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ

A remény hiba.

Mottó

Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korim, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: – Azok ott hattyúk?

(első mondat)

…a vécés néni ölében déli harangszót sugároz egy zsebrádió…

Első rész, II. Feltámadunk

[…] bármikor bekövetkezhet, hogy eltűnik a világ […]

189. oldal

Engem meg se kereszteltek. Biztos tudták, úgyse javítana a helyzeten…

265. oldal

Mikor döntötte el, hogy irodalmár akar lenni? El tudja képzelni önmagát valami másnak?

Ó, nem mi döntünk!
Amúgy pedig az régen volt, amikor még el tudtam képzelni magam másnak, mindig másnak, minden nap, minden héten másnak, így kezdődik, nálam is így kezdődött. Aztán jön a kijózanodás: pontosan az lettem, ami vagyok.

189. oldal - Null moral