Krasznahorkai László magyar

Krasznahorkai László helye (a magyar és a világirodalomban)
(2014. január 21., 18:00)
Az író 60. születésnapja alkalmából, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott rendezvényen hat kritikus beszélgetett:

1. Margócsy István – Szépírók Társasága (egyetemi docens – tanszékvezető – ELTE BTK XVIII-XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, többek között a régi Mozgó Világ, a BUKSZ, a 2000 című folyóiratok szerkesztője)
2. Radnóti Sándor – Szépírók Társasága (az ELTE-n volt egyetemi tanár, a Holmi folyóirat szerkesztője)
3. Angyalosi Gergely – Szépírók Társasága (MTA Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa, a Debreceni Egyetem tanára, az Alföld folyóirat főmunkatársa)
4. Szörényi László – Magyar Írószövetség (MTA Irodalomtudományi Intézet igazgatója)
5. Selyem Zsuzsa – Szépírók Társasága (irodalomtörténész, író, esszéíró, egyetemi oktató, a Legkisebb Közös Többszörös című kolozsvári folyóirat szerkesztője volt)
6. Keresztury Tibor – Szépírók Társasága (író, kritikus, JAK, Magyar Narancs, Litera, a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója volt)

A beszélgetést Krasznahorkai László kérésére Kepes András író, „tévés személyiség” vezette.

A rendezvényen kb. 100 néző vett részt, ott volt többek között Bartis Attila, és az egyik hátsó sorban megbújva Krasznahorkai László is.
Az esemény kb. egy órán keresztül tartott, ünnepi jellegű volt, érdemi elemzés, vita, párbeszéd nem alakulhatott ki, de elhangzott néhány megörökítésre méltó gondolat. A résztvevők felváltva beszéltek, de én egyenként foglalom össze a fontosabb gondolataikat.

1. Margócsy szerint jelenleg nincs érvényes kánon Magyarországon, amelyben ki lehetne jelölni K.L. helyét. Korábban Balassa Péter tett kísérletet egy ilyen létrehozására-elfogadtatására, amelyben a „Péterek” (Nádas, Esterházy, Lengyel) lettek volna meghatározóak, és mellettük olyanok, mint Spiró György, Márton László és K.L. másodvonalba szorultak volna. Margócsy ezt már akkor – a 90-es évek elején – sem tudta elfogadni, és úgy látja, hogy ez az értékrend nem igazolódott, sokkal színesebb a mai magyar irodalom. Rengeteg önálló kezdeményezés, saját út létezik.
K.L. első regényét, a Sátántangót, a kritikusok elismerték – éppen Balassa Péter és Radnóti Sándor írtak róla nagy tanulmányokat –, de az azt követő Kegyelmi viszonyok és Az ellenállás melankóliája már kevesebb figyelmet kapott.
Az ezt követő könyvek, amelyeket a „misztikus katasztrofizmus” címkéjével lehetne jellemezni, a folyamatos világvége megjelenítői, annak a világvégének, amelyben benne élünk – és ez hatalmas teljesítmény.
Margócsy szerint K.L. a hazai és a világirodalomban egyaránt egyedi, senkihez sem hasonlítható író.

2. Radnóti Sándor először reagált Margócsyra: szerinte Balassa Péter elismerte K.L.-t, csak Spirót nem, kánon valóban nincs, vannak olyan írók, akik kiszámíthatóak, Závada Páltól a korábbi témák folytatását várja, Esterházytól a megszokott hangot, de K.L. művei előtt mindig gondban van, szurkol, hogy sikerüljön, hogy megoldja a megújult formában történő jelentkezést. Azt értékeli benne, hogy nem merül el a miszticizmusban. [Radnóti Lukács György tanítványa volt.]
K.L. szerinte „tragikus költő”, aki három válságjelenséghez kapcsolható: szociális (szegények helyzete), egzisztenciális (a lét vége a halál), és kulturális (értékválság).
Művei lelki utazások, figurái absztraktok, a szociografikus vonalon már túllépett, érdekes rokonság fűzi a nagy orosz szerzőkhöz, a „balga figurája” [Valuska és Miskin herceg?], de igazából nem hasonlítja senkihez.

3. Angyalosi metafizikus szerzőnek tartja K.L.-t, akinek a műveit „a hiány jelenléte, az állandó keresés”, egységes nyelvhasználat, egységes világlátás (vízió) és egységes atmoszféra, a konkrét és az absztrakt párhuzamos jelenléte, groteszk humor jellemzi. A háttérben ott a mindentudó elbeszélő, de az előtérben különböző stílusú elbeszélők – nem posztmodern.

4. Szörényi [hogy valami pozitívat is írjak róla], késve érkezett, Szekszárdon járt, ahol a Mészöly társaság díját adta át Borbély Szilárdnak. Szerinte a közvélemény a hülyék gyülekezete, a kritika feladata, hogy a hülyéket irányítsa [ivott?], – ettől később Keresztury elhatárolódott. Szörényi szerint K.L. Jókaira hasonlít annyiban, hogy bejárja a Földet [mintha fölemlítette volna még Aranyt is, de lehet, hogy csak hallucináltam], – ezt később Radnóti teljesen abszurdnak nevezte és kiröhögte. Az viszont elgondolkodtató állítása volt, hogy K.L. korai művei nem különböznek a második szakasz műveitől, csupán a kritikusok értették-magyarázták félre – túl nagy hangsúlyt adva a szociografikus elemeknek.

5. Selyem Zsuzsa [végig a fején tartotta a csinos kalapját] szólt hozzá a legkevesebbet. Legelőször ő szólalt meg, K.L.-t a legjelentősebb magyar írók közé sorolta – ezzel senki nem vitatkozott, bár Kepes András felvetette, hogy milyen érdekes volna, ha valaki ezt, ezen ünnepi összejövetel alkalmából, cáfolni akarná. Később Krasznahorkai humorát hangsúlyozta, valamint azt, hogy a látszólag egynemű szövegek – hosszú mondatok –, milyen gazdagok és színesek a megszólalók hangfekvéséhez igazodva. Margócsy „misztikus katasztrofizmus” meghatározása helyett a „hurrá pesszimizmus” kifejezést javasolta, és felvetette, hogy K.L. külföldi elismertségét a fordítások minősége befolyásolja: a Háború és háború német fordítása nem igazán sikerült, angol nyelvterületen viszont jó fordításai vannak.

6. Keresztury szerencsésnek tartotta, hogy K.L. nincs fix helyen, állandóan értelmezik, rengeteg olvasója és kritikusai is, akik azt hányják szemére, hogy túlságosan heroikus, profétikus és tragikus. Egyetértett Radnótival, hogy K.L. műveit a keresés, a hiány jelenléte jellemzi, amely feltételezi a szépség, a nagyság és az értékek létét. Humorát Tar Sándoréhoz hasonlította, az önreflexió jeleként értelmezte. Szerinte Mészöly Miklós, Samuel Beckett és Thomas Bernhard hozható még kapcsolatba K.L. műveivel. Megemlítette, hogy Barnás Ferencnek is sikere van Amerikában, Krasznahorkai mellett – az angol nyelű könyvpiacon nagyon ritka a magyar szerző. [Nádasnak is sikere volt, a New York Times irodalmi mellékletében is méltatták.]

Három megjegyzésem volna az elhangzottakhoz:
1. Miért keresi a helyét Krasznahorkai László? Valószínűleg úgy érzi, nem kapja meg a kellő elismerést. Nem tudom, igaza van-e, nálam a legjelentősebb magyar írók egyike.
2. A résztvevő kritikusok – Szörényi kivételével – a Szépírók Társaságának tagjai, a nyugatos irodalmi hagyomány örökösei-képviselői. Ők most felvonultak, letették a voksukat, de létezik Magyarországon egy másik szellemi-kulturális vonulat is, amelyet a Magyar Írószövetség és a hivatalos kultúrpolitika képvisel. Érdekes volna megismerni annak a tábornak a véleményét is.
3. Nekem fájóan hiányzott egy név a szellemi elődök, rokonok közül: Hamvas Béláé. Úgy látszik a Karnevál gigantikus teljesítménye még mindig nincs a helyén.

Véleményem szerint nagyon jó író.
Csak nem szeretem.

Mind stílusában, mind a mondanivalóját tekintve, a lehető legközelebb került hozzám. Mondatainak szigorú szövedéke, ahogy igyekszik minél pontosabban megfogalmazni, megragadni, egyértelműsíteni azt, amiről éppen szó van, s ugyanakkor kínosan törekedve, hogy kizárja, elkerülje, sőt türelmetlenül, tüntetőleg tagadja meg mindazt amiről nem, már önmagában súlyossá teszi írásait, ám pont ebből a stílusból, ebből az időnként szándékolt túlírtságból fakad sajátos humora is, amit szintén imádok.
/Nos, reményeim szerint ez elég Krasznahorkais mondat lett :D /

Nehéz a műveiről beszélni és érteni, tán érezni könnyebb, de olvasni minden magáról tétován és kérdésekkel megáldott/vert gondolkodó embernek KELL.

Krasznahorkai egy olyan író, aki miatt hálás vagyok, hogy magyarnak születtem. Kincs, hogy anyanyelven olvashatom. Csodálom a műveit. Csodálom azt az elérhetetlen magasságot, amit képvisel.

Mi magyarok hajlamosak vagyunk folyton arról beszélni, hogy miért rossz magyarnak lenni, mit nem szeretünk magunkban – ezeknek van helye és alapja, de értékeljük azokat a dolgokat is, amikre igazán büszkék lehetünk. Krasznahorkai ilyen szerintem.