!

Krasznahorkai László magyar

László Krasznahorkai, Ласло Краснахоркаи

1954. január 5. (Gyula) –

NemFérfi
Honlaphttp://www.krasznahorkai.hu/
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Krasznahorkai_László
DIAhttp://pim.hu/object.E96BDB8B-7C4E-44FC-A139-1C34E104576D.ivy
Életrajz

Képek 7

Könyvei 37

Krasznahorkai László: Sátántangó
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó
Krasznahorkai László: Háború és háború
Krasznahorkai László: Az utolsó farkas
Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent
Krasznahorkai László – Max Neumann: ÁllatVanBent

Antológiák 9

Sárközy Bence (szerk.): Körkép 2011
Boldizsár Ildikó – Sárközy Bence (szerk.): Körkép 2010
Boldizsár Ildikó – Sárközy Bence (szerk.): Körkép 2009
Hegedős Mária (szerk.): Körkép 87
Körmendy Zsuzsanna (szerk.): Körkép 2004
Kardos György (szerk.): Körkép 85
Kardos György (szerk.): Körkép 86
Hegedős Mária (szerk.): Körkép 88
Réz Pál (szerk.): Körkép 2000

Róla szóló könyvek 10

Zsadányi Edit: Krasznahorkai László
Hafner Zoltán (szerk.): Krasznahorkai beszélgetések
Király Levente: Így irtok én
Margócsy István: Eleven hattyú
Keresztury Tibor (szerk.): Krasznahorkai olvasókönyv
Keresztury Tibor: Félterpeszben
Szirák Péter: Az Úr nem tud szaxofonozni
Selyem Zsuzsa: Valami helyet
Ladányi István: Eresszai észrevételek
Förköli Gábor – Gintli Tibor – Inzsöl Kata (szerk.): Hétfő este a Ménesi úton

Alkotói polc


Népszerű alkotóértékelések

>!
vargarockzsolt P

Krasznahorkai László

Krasznahorkai László helye (a magyar és a világirodalomban)
(2014. január 21., 18:00)
Az író 60. születésnapja alkalmából, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott rendezvényen hat kritikus beszélgetett:

1. Margócsy István – Szépírók Társasága (egyetemi docens – tanszékvezető – ELTE BTK XVIII-XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, többek között a régi Mozgó Világ, a BUKSZ, a 2000 című folyóiratok szerkesztője)
2. Radnóti Sándor – Szépírók Társasága (az ELTE-n volt egyetemi tanár, a Holmi folyóirat szerkesztője)
3. Angyalosi Gergely – Szépírók Társasága (MTA Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa, a Debreceni Egyetem tanára, az Alföld folyóirat főmunkatársa)
4. Szörényi László – Magyar Írószövetség (MTA Irodalomtudományi Intézet igazgatója)
5. Selyem Zsuzsa – Szépírók Társasága (irodalomtörténész, író, esszéíró, egyetemi oktató, a Legkisebb Közös Többszörös című kolozsvári folyóirat szerkesztője volt)
6. Keresztury Tibor – Szépírók Társasága (író, kritikus, JAK, Magyar Narancs, Litera, a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója volt)

A beszélgetést Krasznahorkai László kérésére Kepes András író, „tévés személyiség” vezette.

A rendezvényen kb. 100 néző vett részt, ott volt többek között Bartis Attila, és az egyik hátsó sorban megbújva Krasznahorkai László is.
Az esemény kb. egy órán keresztül tartott, ünnepi jellegű volt, érdemi elemzés, vita, párbeszéd nem alakulhatott ki, de elhangzott néhány megörökítésre méltó gondolat. A résztvevők felváltva beszéltek, de én egyenként foglalom össze a fontosabb gondolataikat.

1. Margócsy szerint jelenleg nincs érvényes kánon Magyarországon, amelyben ki lehetne jelölni K.L. helyét. Korábban Balassa Péter tett kísérletet egy ilyen létrehozására-elfogadtatására, amelyben a „Péterek” (Nádas, Esterházy, Lengyel) lettek volna meghatározóak, és mellettük olyanok, mint Spiró György, Márton László és K.L. másodvonalba szorultak volna. Margócsy ezt már akkor – a 90-es évek elején – sem tudta elfogadni, és úgy látja, hogy ez az értékrend nem igazolódott, sokkal színesebb a mai magyar irodalom. Rengeteg önálló kezdeményezés, saját út létezik.
K.L. első regényét, a Sátántangót, a kritikusok elismerték – éppen Balassa Péter és Radnóti Sándor írtak róla nagy tanulmányokat –, de az azt követő Kegyelmi viszonyok és Az ellenállás melankóliája már kevesebb figyelmet kapott.
Az ezt követő könyvek, amelyeket a „misztikus katasztrofizmus” címkéjével lehetne jellemezni, a folyamatos világvége megjelenítői, annak a világvégének, amelyben benne élünk – és ez hatalmas teljesítmény.
Margócsy szerint K.L. a hazai és a világirodalomban egyaránt egyedi, senkihez sem hasonlítható író.

2. Radnóti Sándor először reagált Margócsyra: szerinte Balassa Péter elismerte K.L.-t, csak Spirót nem, kánon valóban nincs, vannak olyan írók, akik kiszámíthatóak, Závada Páltól a korábbi témák folytatását várja, Esterházytól a megszokott hangot, de K.L. művei előtt mindig gondban van, szurkol, hogy sikerüljön, hogy megoldja a megújult formában történő jelentkezést. Azt értékeli benne, hogy nem merül el a miszticizmusban. [Radnóti Lukács György tanítványa volt.]
K.L. szerinte „tragikus költő”, aki három válságjelenséghez kapcsolható: szociális (szegények helyzete), egzisztenciális (a lét vége a halál), és kulturális (értékválság).
Művei lelki utazások, figurái absztraktok, a szociografikus vonalon már túllépett, érdekes rokonság fűzi a nagy orosz szerzőkhöz, a „balga figurája” [Valuska és Miskin herceg?], de igazából nem hasonlítja senkihez.

3. Angyalosi metafizikus szerzőnek tartja K.L.-t, akinek a műveit „a hiány jelenléte, az állandó keresés”, egységes nyelvhasználat, egységes világlátás (vízió) és egységes atmoszféra, a konkrét és az absztrakt párhuzamos jelenléte, groteszk humor jellemzi. A háttérben ott a mindentudó elbeszélő, de az előtérben különböző stílusú elbeszélők – nem posztmodern.

4. Szörényi [hogy valami pozitívat is írjak róla], késve érkezett, Szekszárdon járt, ahol a Mészöly társaság díját adta át Borbély Szilárdnak. Szerinte a közvélemény a hülyék gyülekezete, a kritika feladata, hogy a hülyéket irányítsa [ivott?], – ettől később Keresztury elhatárolódott. Szörényi szerint K.L. Jókaira hasonlít annyiban, hogy bejárja a Földet [mintha fölemlítette volna még Aranyt is, de lehet, hogy csak hallucináltam], – ezt később Radnóti teljesen abszurdnak nevezte és kiröhögte. Az viszont elgondolkodtató állítása volt, hogy K.L. korai művei nem különböznek a második szakasz műveitől, csupán a kritikusok értették-magyarázták félre – túl nagy hangsúlyt adva a szociografikus elemeknek.

5. Selyem Zsuzsa [végig a fején tartotta a csinos kalapját] szólt hozzá a legkevesebbet. Legelőször ő szólalt meg, K.L.-t a legjelentősebb magyar írók közé sorolta – ezzel senki nem vitatkozott, bár Kepes András felvetette, hogy milyen érdekes volna, ha valaki ezt, ezen ünnepi összejövetel alkalmából, cáfolni akarná. Később Krasznahorkai humorát hangsúlyozta, valamint azt, hogy a látszólag egynemű szövegek – hosszú mondatok –, milyen gazdagok és színesek a megszólalók hangfekvéséhez igazodva. Margócsy „misztikus katasztrofizmus” meghatározása helyett a „hurrá pesszimizmus” kifejezést javasolta, és felvetette, hogy K.L. külföldi elismertségét a fordítások minősége befolyásolja: a Háború és háború német fordítása nem igazán sikerült, angol nyelvterületen viszont jó fordításai vannak.

6. Keresztury szerencsésnek tartotta, hogy K.L. nincs fix helyen, állandóan értelmezik, rengeteg olvasója és kritikusai is, akik azt hányják szemére, hogy túlságosan heroikus, profétikus és tragikus. Egyetértett Radnótival, hogy K.L. műveit a keresés, a hiány jelenléte jellemzi, amely feltételezi a szépség, a nagyság és az értékek létét. Humorát Tar Sándoréhoz hasonlította, az önreflexió jeleként értelmezte. Szerinte Mészöly Miklós, Samuel Beckett és Thomas Bernhard hozható még kapcsolatba K.L. műveivel. Megemlítette, hogy Barnás Ferencnek is sikere van Amerikában, Krasznahorkai mellett – az angol nyelű könyvpiacon nagyon ritka a magyar szerző. [Nádasnak is sikere volt, a New York Times irodalmi mellékletében is méltatták.]

Három megjegyzésem volna az elhangzottakhoz:
1. Miért keresi a helyét Krasznahorkai László? Valószínűleg úgy érzi, nem kapja meg a kellő elismerést. Nem tudom, igaza van-e, nálam a legjelentősebb magyar írók egyike.
2. A résztvevő kritikusok – Szörényi kivételével – a Szépírók Társaságának tagjai, a nyugatos irodalmi hagyomány örökösei-képviselői. Ők most felvonultak, letették a voksukat, de létezik Magyarországon egy másik szellemi-kulturális vonulat is, amelyet a Magyar Írószövetség és a hivatalos kultúrpolitika képvisel. Érdekes volna megismerni annak a tábornak a véleményét is.
3. Nekem fájóan hiányzott egy név a szellemi elődök, rokonok közül: Hamvas Béláé. Úgy látszik a Karnevál gigantikus teljesítménye még mindig nincs a helyén.

14 hozzászólás
>!
Equimanthorn

Krasznahorkai László

Mind stílusában, mind a mondanivalóját tekintve, a lehető legközelebb került hozzám. Mondatainak szigorú szövedéke, ahogy igyekszik minél pontosabban megfogalmazni, megragadni, egyértelműsíteni azt, amiről éppen szó van, s ugyanakkor kínosan törekedve, hogy kizárja, elkerülje, sőt türelmetlenül, tüntetőleg tagadja meg mindazt amiről nem, már önmagában súlyossá teszi írásait, ám pont ebből a stílusból, ebből az időnként szándékolt túlírtságból fakad sajátos humora is, amit szintén imádok.
/Nos, reményeim szerint ez elég Krasznahorkais mondat lett :D /

>!
zsoca8711 P

Krasznahorkai László

Krasznahorkai egy olyan író, aki miatt hálás vagyok, hogy magyarnak születtem. Kincs, hogy anyanyelven olvashatom. Csodálom a műveit. Csodálom azt az elérhetetlen magasságot, amit képvisel.

Mi magyarok hajlamosak vagyunk folyton arról beszélni, hogy miért rossz magyarnak lenni, mit nem szeretünk magunkban – ezeknek van helye és alapja, de értékeljük azokat a dolgokat is, amikre igazán büszkék lehetünk. Krasznahorkai ilyen szerintem.


Népszerű idézetek

>!
vargarockzsolt P

Ahol a mű születik, és ezt kétszer teszi, egyszer a művészben, egyszer az olvasóban, ott nincs semmi keresnivalója az észnek.

80. oldal

Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol Huszonöt beszélgetés ugyanarról

9 hozzászólás
>!
egy_ember

a könyvtárosok gyűlölik a könyvtárat, iszonyú fájdalmat okozunk nekik azzal, hogy kérünk valamit, mert ezek a szerencsétlenségükre odazárt emberek az egész életüket azzal töltik, hogy kihozzanak valamit a raktárból, és ebbe tényleg bele lehet szomorodni, el sem tudom igazán képzelni, folyton jön valaki, ott áll előttem, bead valamit a kérőlapon, nekem meg le kell mennem a raktárba, és ki kell keresnem, ami ezt az embert érdekli, már ez gyűlöletes lehet, ahogy az ilyen könyvtáros szembesül azzal, hogy valakit érdekel valami, itt szinte mindenki, aki odafurakszik a pultjaikhoz, méltatlan, hogy kihozzanak neki valamit, úgyhogy bármerre néznek a raktárban, szinte minden könyv gyűlöletre méltó, mert gyanítani lehet róluk, hogy egyszer egy arra méltatlan egyszer csak bejön, és minden további nélkül azt mondja, ezt kérem, és neki erre fel kell hoznia, na, ez az, amibe nyilván bele lehet őrülni, és ezek a könyvtárosok nyilván bele is őrülnek, hacsak nem esik meg az a ritka eset, hogy egy nap egyszer csak egy a könyvtárhoz és az adott könyvtároshoz MÉLTÓ nagy elme kér valamit, mert ehhez már fűlik a foguk, ekkor hirtelen más fényben látják a könyvtárat, a kérőlapon szereplő művet, a lebotorkálást a raktárba, s végül a kívánt mű felhozatalát a fényre, hogy odaadják annak, aki erre MÉLTÓ, ilyen azonban, és ez van a könyvtárosok szemében, ilyen jó, ha, ha, ha háromszor előfordul, egy ilyen úgynevezett arra érdemes látogatása a pult előtt, úgyhogy általában olyan a hangulat egy ilyen nagy könyvtárban, mint a hullaházban, csupa visszafojtott gyűlölet

238. oldal, Az a Gagarin

Kapcsolódó szócikkek: könyvtár · könyvtáros
5 hozzászólás
>!
narziss

Nem kell innen semmi

Én itt hagynék mindent, a völgyeket, a dombokat, az ösvényeket és a szajkókat a kertből, én itt hagynék csapot és papot, eget és földet, tavaszt és őszt, itt hagynám a kivezető utakat, az éjszakákat a konyhában, az utolsó szerelmes pillantást s a városok felé vezető összes borzongató irányt, itt hagynám a tájra ereszkedő sűrű alkonyt, a súlyt, a reményt, a bűvöletet és nyugalmat, itt hagynék szeretettet és közelit, mindent, ami meghatott, megrendített, magával ragadott és felemelt, itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek s az örökkévalóságok kábulatát: mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.

293. oldal

12 hozzászólás
>!
Dün SP

Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korim, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: – Azok ott hattyúk?

(első mondat)

1 hozzászólás
>!
egyszerű_teremtés

Mikor döntötte el, hogy irodalmár akar lenni? El tudja képzelni önmagát valami másnak?

Ó, nem mi döntünk!
Amúgy pedig az régen volt, amikor még el tudtam képzelni magam másnak, mindig másnak, minden nap, minden héten másnak, így kezdődik, nálam is így kezdődött. Aztán jön a kijózanodás: pontosan az lettem, ami vagyok.

189. oldal - Null moral

Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol Huszonöt beszélgetés ugyanarról

>!
Frank_Spielmann I

…a vécés néni ölében déli harangszót sugároz egy zsebrádió…

Első rész, II. Feltámadunk

14 hozzászólás
>!
Kuszma P

(…) mert, és ez lehet, hogy szokatlanul hangzik önöknek, akik az úgynevezett „demokráciához” vannak szokva, de vegyék tudomásul, hogy mától fogva itt ő az úr, amihez képest, eresztette le a hangját, s csak úgy a tenyerével megtörölte a kopasz koponyáját, teljesen mindegy, hogy mit gondolnak, mit irkálnak össze, hiszen amennyiben nem az igazat írják, tehát nem azt, ami itt elhangzott, akkor megnézhetik magukat, meg az újságjaikat is, mert ez itt kérem, a magasságos egeknek hála, nem „demokrácia” többé, ez ettől fogva, és széles mozdulatot írt le a kezével, amivel szinte átfogta az egész környező világot, majd előredőlt, birtok, aminek oly sok évtized után, törölgette meg verejtékező feje búbját még egyszer a tenyerével, az ura végre megérkezett.

233. oldal

1 hozzászólás
>!
Lara P

Engem meg se kereszteltek. Biztos tudták, úgyse javítana a helyzeten…

265. oldal

>!
vargarockzsolt P

Egy madár tart hazafelé az égen. Fáradtnak látszik, nehéz napja volt. Vadászatból jön: rá vadásztak.
(Al-Zahad ibn Sahib- féle hármas mondat)

9. oldal

3 hozzászólás
>!
giggs85 P

A hír azt mondja, hogy ahol minden egész eltörött, ahol hiába tántorog ki folyton hárommillió emberünk, hárommillió folyton marad, ahol az erkölcsi züllöttség és a szellemi leépülés sötét senkiföldjévé tette azt, amit országnak is nevezhettünk volna, közel a megváltás. Azt kérdezték tőlünk: rabok legyünk, vagy szabadok?
Azt kérdezték van-e bármi kifogásunk az ellen, hogy a mi kezünkbe adják a gyeplőt, hogy aztán a szekér menjen, amerre lát?
Végül azt kérdezték: na de hát hová-hová azzal a szekérrel?
Mindent elvesztegettünk, mindent elvesztettünk, és mindannyian elvesztünk.

Reményeink elpárologtak, és azt kívánjuk, a hétfőből bárcsak ne kedd lenne.
Aztán azt kívánjuk, bárcsak ne kívántunk volna ilyet.
Kapaszkodnánk, de már késő.
Köd van, a hőzöngő ostobaság ködhomálya.
A sorssal játszani semmit sem ér.

És amikor már ennyire mindegy, jön a hír, hogy a megváltás közel.
S a hír azt állítja, újra lesz értelme a reménynek.
Hogy lesz szőlő, s lágy kenyér.
Hogy lesz erkölcsi rend újra, és ebben az erkölcsi rendben, gazdag és szegény, úribohóc és pojáca egymás szemébe tud nézni.
És ő hozza el mindezt, ő, a milliárdos, a Buenos Aires-i polgár.
Mert hazajön a száműzetésből.
Mert nem nézi tétlenül.
Mert amikor már úgy van, hogy nincs sehogy, egyetlen ember is elég.

Báró Wenckheim hazatér.

Csak viccelek.