Konsztantinosz P. Kavafisz egyiptomi görög oszmán
1863. április 29. (Alexandria, Egyiptom) – 1933. április 29. (Alexandria, Egyiptom)
Tudástár · 2 kapcsolódó alkotó
Teljes név | Konstantinos Petros Kavafīs |
---|---|
Katalógusnév | Kavafisz, Konsztantinosz P. |
Nem | férfi |
Képek 7
Könyvei 3
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Lyra Mundi Európa
Antológiák 11
Róla szóló könyvek 1
Népszerű idézetek
Gyertyák
Előttünk állnak jövőnk napjai,
meggyújtott, kis gyertyák sora –
aranyló, meleg, élő kicsi gyertyák.
Elmúlt napok mögöttünk elmaradva,
leégett gyertyák szomorú vonala,
a legközelebbiek még füstölögnek,
hideg gyertyák, megolvadt, görbe gyertyák.
Rájuk sem akarok nézni: elcsüggeszt ez a kép,
és elcsüggeszt, ha fellobbanásukra gondolok.
Előre, kigyúlt gyertyáimra nézek.
S nem fordulok vissza, borzadva látni,
milyen gyorsan hosszabbodik a sötét sor,
milyen gyorsan sokasodnak a gyertyacsonkok.
A barbárokra várva
„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”
Hogy végre ma a barbárok betörjenek.
„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?”
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
„Mért kelt fel császárunk ma ily korán s miért
ült ki a legfelső városkapu elé
trónjára, koronával, ünnepélyesen?”
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
S a császár méltóképp készül fogadni fő
emberüket. Külön pergament íratott,
hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst
művekkel gazdagon mintázott botjukat?”
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?”
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
s a barbárokat untatják a szép szavak.
„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?”
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
S futárok érkeztek a limesek felől,
jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”
68-70. oldal, Egyéb versek (Európa Könyvkiadó, 1975)
AMENNYIRE TUDOD
És ha már nem tudsz az életedből azt csinálni,
amit akarsz, próbáld meg ezt legalább, amennyire tudod:
ne gyalázd meg a túlzsúfolt világi kapcsolatban,
a mindenféle mozgásban, a sok beszédben.
Ne gyalázd meg a hajszolással, a hurcolással,
a meghempergetéssel, érintkezések,
összeröffenések köznapi tébolyában,
míg más se lesz, csak idegen kolonc.
16. oldal
ÖREGEMBER
Zajos kávéház, belső helyiség,
egy öregember ül ott, az asztalra hajtva fejét,
előtte újság, ez egyetlen társasága.
S a nyomorult, megalázó öregség közepett
azon mereng, mily kevéssé is élte az életet,
mikor még megvolt szépsége, ereje, szavának varázsa.
Tudja, hogy nagyon öreg lett, érzi, látja.
S mégis, mintha csak tegnap lett volna ifjúsága,
olyan, ha rágondol. Mily közel is, milyen közel.
S rájön, hogy mennyire rászedte az Okosság,
mily balgaság is volt erre a hazugra bíznia sorsát,
aki azt súgta: „Majd holnap. Még annyi idővel rendelkezel."
Visszaemlékszik mind az elfojtott indulatokra,
annyi feláldozott örömre. Most kicsúfolja
esztelen józanságát minden elszalasztott alkalom.
…De a sok töprengéstől, kimerítő emlékezéstől
szédülni kezd az öreg. Újságja fölé dől
és elbóbiskol, ott, a kávéházi asztalon.
62. oldal
AKHILLEUSZ LOVAI
Mikor Patrokloszt meglátták megölve,
az ifjút, a bátrat, a tagbaszakadtat,
Akhilleusz lovai sírva fakadtak,
bennük a halhatatlanság lázadozott
a halálos mű ellen, amely közéjük tolakodott.
Fejüket rázták, hosszú sörényüket dobálva
hánykolódtak, lábaikkal a földön dobolva zokogtak
Patrokloszért, érezve, hogy odavan – elszállt a lelke –
érték nélküli merő hús – szelleme veszve –
védtelen immár – vége szakadt lélegzetének –
az életből végleg a Semmiségbe tért meg.
Zeusz látta a könnyeket, a halhatatlan lovakét,
és elborult. „Nem kellett volna Péleusz lakodalmán –
gondolta – ily esztelenül cselekednem. Sokért nem adnám,
ha nem ajándékozlak el, ti szerencsétlenek
Lovaim, odalent mi keresnivalótok is lehet
a keserves halandók között, akiket hány-vet a végzet?
Ti, akikhez halál és öregség fel sosem érhet,
most múló nyomorokat kell elszenvednetek. Az emberekét,
akik a saját kis gondjaikba kevernek." – De a két
nemes állat csak hullatta tovább
könnyeit, látva a halál visszavonhatatlan nyomorát.
73. oldal
De elsősorban a szűkszavúsága tűnt föl.
Mély gondolatai lehetnek, ez járta róla,
és az ilyen fajtának nem kenyere a sok beszéd.
De nem volt benne mély gondolat, sem egyéb különösség.
Nem volt más, csak egy közönséges, jelentéktelen ember.
Görög nevet viselt és görög ruhákat,
megtanult úgy viselkedni, többé-kevésbé, mint a görögök,
és lelke félelemtől remegett, hogy esetleg
a kedvező megítélést le találja rontani,
ha szörnyű barbarizmust vegyít a görög beszédbe,
és az alexandriaiak gúnyolni kezdik,
szokásuk szerint, a nyomorultak.
Ezért, hogy kevés szóra szorítkozott,
s szorongva ügyelt kiejtésre, ragozásra,
és nem kevéssé unatkozott a benne
rekedt, felhalmozódott mondatokkal.
117. oldal (Fejedelem Nyugat-Líbiából)
A VÁROS
Szóltál: – Más földre hadd megyek, hadd fürdöm meg
más tengerekben.
Egy másik város csak kerül, mely jobb lesz, mint az itteni,
minden buzgalmam eleve hol már ítélet illeti,
s hol szívem, akár a halott, eltemetve elevenen.
Ó, meddig tengjen még tunyán e hervadásban szellemem?
Bárhová fordul is szemem, akárhol nézzek is körül,
mindenütt csak az életem elhagyott romja feketül,
amelyet annyi éven át züllesztettem és tönkretettem.
Új földeket ne is remélj, se tájait más tengereknek.
A város elkísér mindenhová. Mindig ugyanazok
az utcák és kerületek látják bolyongó alakod,
a házak is ugyanazok, hol hajad majd őszülni kezd.
Mindig csak e városba érsz. Mást nem találsz, ne is keresd.
Nincsen hajó számodra, nincs út, amely máshová vezet.
Szakasztott úgy, ahogyan itt elzüllesztetted életed,
e kis zugon át az egész földkerekségre tönkretetted.
9. oldal
A LÉPTEK
Ébenfa heverőn, melyet koráll-sasok
ékítenek, nyugodtan, mélyen alszik
Nero – nem tud magáról, boldogsággal telített,
csúcsig tenyészve húsa erejében
a szépségtől borzongató ifjúságban.
De az alabástrom csarnokban, mely őrzi
az Ahenobarbusok ódon laráriumát,
milyen nyugtalanok ott a családi Lárok!
Reszketnek a kis házias istenek
s jelentéktelen testüket elrejtenék.
Mert hallották, ahogy egy szörnyű hang,
halálos hang hatol a lépcsőn fölfelé,
a márványfokokon vas léptek döngenek.
Most zihálva tolongnak a szerencsétlen Lárok
a larárium belseje felé,
istenkék lökdösődnek, botladoznak,
ez elcsúszik, a másik ráesik,
mert értik ők, mi az, miféle hang,
mert érzik már az Erinnüszek lépteit.
26. oldal
EGY ÉJSZAKA
Szegényes, hitvány szoba volt,
elrejtve a kétes kocsma fölött.
A mocskos és szűk sikátorra nyílt
az ablaka. Lentről
munkások hangját lehetett hallani:
kártyáztak és mulattak.
És ott az elnyűtt, közönséges ágyon
enyém volt a szerelem teste, enyém az ajka,
az önkívület kéjes rózsaajka –
olyan önkívület rózsaajka, hogy e percben is,
mikor ezt írom – annyi év után! –,
magányos házamban részeg vagyok megint.
36. oldal
KÖNYÖRGÉS
Egy hajóst elragadtak a tenger mély hullámai. –
Gyanútlanul az anyja megy a templomba, gyújtani
egy hosszú, tarka gyertyát a Boldogságos Szűz előtt,
hogy hozza vissza gyorsan, s útjára adjon szép időt –
s mindig fülelve nézi, hogy merre jár a szél,
S míg veti a keresztet, s imádkozik, s remél,
az ikon nézi búsan és komolyan, mert tudja már,
hogy nem jön vissza többé az a fiú, akire vár.
63. oldal