Kolta Magdolna magyar
1958. szeptember 14. (Budapest) – 2005. június 1. (Budapest)
Katalógusnév | Kolta Magdolna |
---|---|
Életrajz |
Könyvei 7
Szerkesztései 5
Népszerű idézetek
„Egy alkotás csak akkor értékes, ha új, eddig ismeretlen viszonylatokat hoz létre” – írta. E szempont figyelembevételével térképezte fel a fényképezés megváltozott funkcióit, a „fotográfiai látás nyolc eleme” alá csoportosítva a megnövekedett alkalmazási területeket:
1. absztrakt látás közvetlen fényalakítással: fotogram
2. pontos látás, egyszerű tárgyrögzítés: riport
3. gyors látás: pillanatfelvétel
4. lassú látás: gyors mozgás felvétele hosszú expozícióval
5. felfokozott látás: mikrofotó, illetve szűrőzés (infrafotó is)
6. többlet látás: panoráma kamera és röntgenfotó
7. szimultán látás: egymásrafotózás, a jövőben: „automatikus fotómontázs”
8. másképpen látás: optikai vicc, prizmák, tükrözések, illetve a fotópapír mechanikus és kémiai torzításai
Moholy-Nagy László: A fotográfia: napjaink objektív látási formája. Korunk, 1933/12. 912. oldal
188. oldal
Meggyőződésem szerint a fényképész hivatása abban áll, hogy az őt körülvevő világban megragadja a ritka vagy megindító pillanatokat, és egy olyan képi világot alkosson, amelyben a mai ember – és talán a holnapi is – önmagára ismer… Én nem keresem a kivételes témákat, sőt elkerülöm azokat. Mert szerintem a hétköznapi élet a nagy esemény… Leginkább azt tartom fontosnak, hogy újat és megkapót alkossak a banálisból és a megszokottból, hogy olyan szemszögből láttassam a mindennapi életet, mintha a néző most először látná… Nem vagyok riporter. Nem érdekel az aktualitás. A mindennapi élet sokkal felkavaróbb. A házmester, a pékné, a hentesnél sorban álló asszonyok; íme, a nagybetűs élet.
Brassai (1899-1984)
200. oldal
Teremtsünk műveket a magunk képmására és nézzük a dolgokat saját szemszögletünkből. Kínlódjunk és kutassunk és kísérletezzünk, tűzzünk ki magunk elé új művészeti feladatokat és ne legyünk a kész s leszűrt kifejezésmódok gerinctelen vazallusai
Pécsi József – A fényképező művészete – Budapest, 1916
169. oldal
„Én soha nem dokumentálok, hanem mindig értelmezek a képeimmel. Ez köztem és mások között a különbség. Mindent, amit csinálok, a magam értelmezése szerint teszem. Azt értelmezem, amit egy adott pillanatban érzek. Nem, azt értelmezem amit látok, hanem amit érzek… Pontosan azt éreztem mindig, amit a kép mutat. Az érzéseim intenzitása és őszintesége mindig frissen tartja a képeimet… A technikai trükkök semmiképp sem helyettesítik azokat az érzéseket, amikkel a fotográfusnak rendelkeznie kell… Fokozott figyelemmel kell követni az eseményeket, figyelni kell az emberek megnyilvánulásait, hogy a megörökített igazság a legnagyobb mértékben feltáró jellegű legyen. Semmi ne legyen a valóság és a kamera között.” Részlet egy André Kertész interjúból. Fotóművészet, 1979/2.
214. oldal
A Navarecerrada-hágónál készített felvételei és személyes beszámolója segítették Hemingwayt az Akikért a harang szól harctéri leírásaiban. Friedmann Endre, aki André Friedmannként már ért egy-egy fotós sikert, itt, ebben a háborúban csinálta meg Robert Capát.
41. oldal
Kincses Károly – Kolta Magdolna: Capa Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban
A fényképezés – miként a nagy találmányok általában – nem a véletlen szülötte volt, hanem társadalmi igény hívta életre.
egyetemes fejlődés - A fényképezés előtörténete, feltalálása
Pécsi műveiben gondolat és érzelem, megjelenítési módjában célszerűség és szépség harmoniája, szerves egysége valósul meg. „Adjunk egészen keveset, de azt szerkesszük meg igen gondosan, képpé sűrítve mondanivalónkat” (idézi: Genthon István: Régi sorok Pécsi Józsefről. Fotóművészet. 1967/1. 28.o.) – jellemezte képépítő módszerét. Mának is szóló tanácsa: „Beszéljünk keveset, de tisztán és érthetően, mert szavunk így messzebb cseng” (Pécsi József: i.m. A fényképező művészete. 1916. 59.o.) Képei ezért eleven hatásúak ma is.
173. oldal
Az arcképnek nem a valósághű, felületi hasonlóság naturarisztikus visszaadása kölcsönöz rendkívüli jelentőséget – írta –, hanem mindenekelőtt a belső életének az illető arcon tükröződő, a legmélyebb emberi skálából eredő mozgalmassága, a kép készítőjének alkotó tehetségével párosulva… A művészet nem más, mint életre hívás " – Interjú Herman Lerskivel. Weltwoche. Zürich. 1949.
Ezt a mélyreható jellemzést értékelte Kosztolányi is Nyolcvan ismeretlen fénykép című szép, a képek világára finoman ráérző esszéjében: "Ezek nem önmagukhoz hasonlítanak, hanem az élethez. Minden arc mögött titkos arc lüktet, s ez egyre jobban csigázza képzeletemet… Nincs köztük egy se jelentéktelen. Mihelyt rájuk szegeződik a szem, vagy a fényképezőgéplencse, már nem azok. Mutassanak nekem egy 'átlagembert'. Ilyenek pusztán távolból, elméletben vannak. Közelebbről és valóságban minden ember kivétel és csoda… Tanulmány mindegyik, lélekkel teljes élet, a maga megindító gyarlóságában és változatos egyszerűségében… Emberei élő embereknek, nem is egyebek, jelképek, akik egy személyben minden embert jelentenek. Ezek az ismeretlenek tehát nem ismeretlenek. Fölismerem bennük testvéreimet. Ezek az idegenek nem idegenek. Fölismerem bennük a rokonaimat. Az emberiség családjához tartoznak.
Kosztolányi Dezső: Nyolcvan ismeretlen fénykép. 1932. Fényképművészeti tájékoztató, 1961/1.
110-111. oldal