Király Jenő magyar

A régi mozinéző, a „piff-puff filmekkel” szemben nagy művészetnek tartotta a melodrámát. Könnyű filmeknek tekintették azokat, melyekben a szereplők rohangáltak, s a néző sikoltozott vagy nevetett, komoly filmeknek, melyekben a szereplők nem rohangáltak, s a néző csendesen sírt.

45.

Az Intolerance két irányból olvassa a történelmet, a minden egyebet keretező modernség,
illetve az idők örvényének mélye felől. A film legmélyebb cselekménysíkja a sötét masszák
mozdulása, mely vissza akarja nyelni magába az egyént. Ezt megkönnyíti az egyén önálló-
ságának korlátja, a babyloni szín embereinek receptív, élvező, fogyasztó mivolta, ami az
orgia összefonódó testeinek képeiben fejeződik ki: a testek hullámai egymást nyaldossák.
A destrukció és az élveteg, passzív izgalom két tengeréből, a viharzó tenger és a holt tenger
szembesüléséből emelkedik ki a hősvilág kudarcba fulladt kísérlete,a Hegyek Lánya, mint
protohős. A hős alakja a rettenetes erő történetében jelenik meg, s olyan mértékben sikerül
kidolgozni őt, amennyiben a rettenetes erőből képesek vagyunk kivonni az önuralomra és
alkotásra képes erőt, hogy a rettenetes tényező ellen fordítsuk. Az erő tehetetlen és szegényes
illetve tehetős és tehetséges erőre bomlik; a rettenetes erő a lét meghasonlottsága, a rettene-
tes erő önmeghasonlása ezzel szemben a lét önszervezése vagy öngyógyítása. A rémtől a hős
felé vezető transzformáció a hőskultúra eredete, melynek nyomaitól soha nem fog megtisz-
tulni a hős archetípusa.

5. oldal

A semmi csak valamiként vagy valakiként elképzelhető, mint a lét rendszerén túli vagy
inneni, a léten kívülinek a rendszerbe delegált képviselete, ahogy a tiszta, teljes abszolút
fantasztikum, a teljesen más sem elképzelhető, csak konfliktusa világunkkal. A semmi nem
tud lenni, de ekkor a semmi a minden, mert még minden leendő különbség és vívmány:
semmi. A semmi semmis kezdeményeket szül, melyek visszahanyatlanak a semmibe. Létük
vergődés, együttlétük pedig káosz. Nincs találkozás, csak ütközés, a kezdemények bombáz-
zák, gyötrik egymást: e világ létmódja a tombolás. Mindez a kész világot is üldözi, annak
határvidékén, tér- és időbeli perifériái káoszaként. A rettenetes erő, mint a létbe delegált
semmi, mint a semmi princípiumának képviselője, megsemmisítő végrehajtó, nemcsak máso –
kat nem hagy lenni, önmagát sem viseli el. A világot bomlasztó erő csak a világ széleit rágja,
nem tud új világot alapítani. A legtávolibb ellenvilág még magába omlani sem tud, csak vilá-
gunk magába omlása, pusztulása során segédkezik. Ez a fordított bábáskodás.

5. oldal

A hatvanas évek Herkules -filmjei – ben a hős elűzi, visszaszorítja a pokolba a félelmes hatalmakat, míg Milius Conan a barbá-
rjában a film végére maga is bálványszerűen merev figurává válik. A film elején, gyermek-
ként, a falu princípiumát, az agrár idillt képviselte a birodalom alapító gyilkos hordákkal
szemben, a film végére elsajátítja azok harci készségeit, s a falu gyermekéből birodalom
alapítóvá válik. Hasonlóan mélyül el a hősnő fogalma: a nőalakok újabb kimagasló típusai
is a kezdetek rettenetessége feltárását szolgálják.
A királytigris aranykardja hősnője még gyógyító, míg a Brigitte Lin-filmekben megjelenő nőtípus, pl. A kard hősnője 3. hősnője,
Legyőzhetetlen Hajnal egész népet adoptáló anya és feleség, nagyanya és szabadsághős is,
de egyúttal Káli-istennő típusú rémalak. A Tigris és sárkány szembeállítja a két nőtípust, a
cselekmény pedig a dühöngő, az őrült romboló győzelme felé vezet. Az olasz
Herkules -filmek
hősidillek, ezért maga a hős még nem lehet bennük borzalmas figura, a szóban forgó prob-
lémát azonban itt is képviseli a cselekmény, amennyiben a hősnek pokolra kell szállnia,
mozgásterének fordulópontja és történetének csúcspontja a pokol vagy valamilyen azonos
funkciójú zsarnoki birodalom (pl. Atlantis). A Herkules -filmek hőseinek menetrendszerű
alászállása annak elismerése, hogy a hős az anyaöl, az anyaföld, a fizikai, biológiai és meta-
fizikai mélységek gyermeke, még nem messzi a születéstől, azaz a preödipális, jó és rossz
megkülönböztetésén inneni fészekvilágtól. Így a pokoli rémek tükrében néz szembe azzal a
szervezetlenebb stádiummal és dimenzióval, ahonnan jött. A hős eredete a rém, de a hős
olyan erőkoncentráció, amely az őt megelőző rémes erőkoncentrációk ellen fordul, hogy
ezzel váltsa ki magát a rémvilágból. Ez az oka, hogy a hős harca kezdetben defenzív: semmi
által nem korlátozott, elvtelen és erkölcstelen erővel kell megküzdenie, melynek gátlástalan-
sága kezdetben erőfölényt jelent.

6. oldal

A hős, aki túl van az önfelépítés alapvetésén, mely az
énnek gerincet ad és az erők munkáját a munkás erejévé teszi, ily módon egy csoport, egy
„mi” reprezentatív képviselője, centrum, csomópont, az én-te viszony kiépítésének azonban
még előtte áll. A hős felfedezi a hősmunkát, de benne ragad: olyan munkás, aki nem ér haza
a munkából, nem tud túllépni rajta, pedig mindenen meg kell tanulni túllépni, semminek sem
szabad a rabjává válni. A hős honfoglaló, de eltéved a haza és az otthon közötti úton. A hős
felfedezi a szabadságot, mint felelős cselekvést és megízleli a kreativitás élvezetét, de nem
tud túllépni rajta, pedig nemcsak a megfélemlítő viszonyok rabsága vagy saját szükségleteink
korlátozó és röghöz kötő hatalma, még szabadságunk sem ejthet rabul, még feladatunk sem
varázsolhat el és hipnotizálhat, máskülönben nemcsak magunkat, másokat is áldozatul
vetünk a feladatnak; a hőst mindig fenyegeti az eltorzulás, a nagy feladat bestiális kényuralma,
a kötelesség kannibalizmusa. A hős mint akcióképes, kifelé fordult, feladatvállaló „én”, a
közösség szolgája, ugyanakkor mint kimagasló vezérszemélyiség, mint testi és szellemi
hatalomkoncentráció birtokosa, az egyének ura: védelmező monstrum. Schwarzenegger a
Terminátor 1 -ben rém, a Terminátor 2- ben hős. A kettő azonossága – egymásra utaltsága az
érem két oldalaként – az újabb filmekben egyre feltűnőbb. A törvényt és rendet, melyet a hős
hoz, mindig fenyegeti a szigorúvá, korlátozóvá válás. A hőstett, a hős önmegvalósítása, mely
gerincet ad a világnak, olyan törvényt alapít, melynek kiküszöbölhetetlen alkatrésze a fenye-
getés és tilalom. E törvény pozitív oldala gyakran meghatározatlanabb, mint a negatív: zord
háborús világ szigorú törvénye. A hősvilágban előrehaladott az iszonyat defenzívája, de nem
bontakozott ki a harmónia és boldogság offenzívája. A szelíd boldogság készsége, az ezt kép-
viselő partner ezért épp olyan magányos marad a hős mellett, mint amilyen maga a hős.

8. - 9. oldal

A hősnek két otthona és két hazája van, az egyik a határvidéken innen, a másik az út végén.
Az új haza a hős tettéből levezetett hely. A hős honszerző, honfoglaló, helyfoglaló. A nyárs-
polgár a hős fordítottja: a helyéből levezetett ember. A filisztervilágban a helyé az ember és
nem az emberé a hely.
A haza és a hely nem azonos.

169. oldal 4.1.4. Az „új haza” A film szimbolikája A kalandfilm formái III/1

A zombi a legősibb istenek ide-
genségét idézi fel, akik úgy néznek vissza az emberre, ahogy legősibb ősünk néz a világra.
A zombi azt fejezi ki, ami az emberben a legprimitívebb, s ez nem az állat vadsága, hanem
a lét őseredeti tompasága és üressége. Iszonyatos, hogy az ember, oktalan erők, vakvéletle-
nek játékának terméke, maga is véletlen, s egyedül van egy halott vagy féléber világban. S ha
ébredni érzi magát, borzadva ébred rá, hogy társainak ébersége is ragadozó érzékekre korlá-
tozódik, a tudat nem emancipálódott a legprimitívebb ösztönök szolgálatából, nem jó kézre
került a világ öröksége. De hogyan is nemesedhetne ez a lény, kinek léte egészében véve is
látszatszerű és bizonytalan? A tudatos lét az elfolyó idő módján adott, a tudat nem tud meg-
kapaszkodni saját testi hordozójában, sőt, mintha ő maga
rothasztaná szét a vele
társuló tes
tet,
mert az élet, mint tudathordozó testiség, nem olyan folytonos és szilárd, mint az élettelen
anyag. A szellem ambíciói végtelenek, az élet erői végesek. Nincs idő elolvasni minden
könyvet, megnézni minden filmet, s ha ezt nem értjük, az élet látja kárát. Élet és szellem kon
flik –
tusánál is nagyobb és mélyebb azonban egy másik, élet és élőlény konfliktusa.

7. oldal

Az ember, ez az állhatatlan és múlékony képződmény, az érvény szilárdságának hiányát
az isteneknek felpanaszló, létért kiáltó múlékony ködképként, látszatformaként lázad saját
létmódja ellen. A szellem ismeri fel, az iszonyat katarzisában, az élet problematikáját, élet és
élő érdekellentétét, mert az élet az önmagát fenntartani tudó mozgásforma, az élő azonban
az önmagát fenntartani nem tudó entitás: élet és élő közé befurakodott a semmi, mely az élő-
vel együtt születik, tűnik fel a világban, de az élő nem sejti, csak a szellem sejti meg az élők
tragédiáját. A szellem ezért felháborodás. A szellem létformája az iszonyat katarzisa, az életé
az iszonyat békéje, a banális iszonyat, melyben a külső rettenetet nem kíséri belső. A szellem
találkozik az iszonyattal, az élet maga az iszonyat. Nem mindegy, szemlélni az iszonyatot,
vagy lenni az iszonyat. Amíg az élő az életet szolgálja, az egyed a fajt, a nemző a nemzedékek
sorát, addig az iszonyat is oldódik a szépségben, pusztán az egyed szellemi emancipációs
törekvései nyomán halványulnak el az élet szépségei, s kerül szemtől szembe, közvetítések
nélkül, az örökkévalóságot (azaz valóságot és nem ködszerű bizonytalanságot, szétfoszló lát-
szategzisztenciát) követelő szellem és a halott anyag.

7. oldal 1.1.3. A gonosz imperatívusza és az élet iszonyatos alapterve

A horrorfilmbe visszavonult csodavárás csak a rettenetes csodában tud hinni. Az ördög
hozza a csodát, nem az Isten. A horror iszonyatszimbolikájába rejtett csodaigény lelki alku
kifejezése: a néző felajánlja az iszony elviselését, s cserében elvárja, hogy kiszabadítsák a
próza szemantikai börtönéből. Lemond a mysterium fascinans csodáiról és vállalja a
myste
rium tremendum csodáit, csak legyenek csodák. Lemond az igény feléről, nem kell,
hogy jó csoda legyen, csak legyen legalább csoda. A próbára tevő transzcendencia régibb,
mint a munkavégző transzcendencia, a terhelő transzcendencia ősibb, alapvetőbb, mint a
tehermentesítő transzcendencia. A triviális igénytelenség és tolakodó hatásvadászat mögött
olykor teológiai mélység, vulgáris és ősi bölcsesség is van.

374. oldal 1.10.3. Megszállottság és ördögűzés (William Friedkin: The Exorcist, 1973)

A nyugati tekintetet vonzza az ezeregyéjszakai világ, melyben azonban csak az esemény
lekésett tanúja lehet. Ez a világ el tudja altatni, palackba tudja zárni, féken tudja tartani a
démont, megfékezésére olyan eszközei vannak, melyeket a nyugati kultúra nem ismer, ezért
az utóbbi sterilizálja vagy likvidálja az előbbi által megőrzött erőket, a nagyság eszméjét
vagy a hit rajongását stb. A sterilizált kultúra inkább élmény- mint tudásszomja, a nyugati

kíváncsiság okvetetlenkedése keleten üldözi a démont, az általa keleten felébresztett démon
azonban a saját hátországában üt rajta. Mindenki fut a keleti démon után, állítólag azért,
hogy megfékezze, ő azonban utánunk fut, hogy démonizáljon. Így válnak az állítólagos
gonosz megfékezésére indított vállalkozásaink a leggonoszabb erők újjászületési formáivá.
Miközben azt hisszük, hogy megöltük, valójában mi szüljük meg a gonoszt, amit pedig meg-
öltünk, nem a gonosz volt, hanem az idegen, melyet megtámadtunk, mielőtt megértettük
volna. A piszok olyan anyag, amely nincs a maga helyén, pl. a szőnyegen piszok, a kertben
azonban termőföld lenne. Nem lehet-e vajon, hogy az állítólagos gonosz is csak olyan szel-
lem, amely nincs a maga helyén? Megjátsszuk, képmutatóan prédikáljuk a türelmet, de ha
megnéznénk, mi az, amit kultúránk türelmetlenként, fanatikusként, obskurusként és ki tudja
még milyen stigmákkal ellátva – nehéz követni az iramot – elutasít, kiderülne, hogy mind-
ez, amit megzsarolnak, blokád alá helyeznek, üldöznek és megbélyegeznek, valójában nem
más, mint az összes többi kultúra, melyek külön-külön elfogadhatatlanok a nyugati ember
számára, azaz elfogadhatatlanok, amíg önazonosak, csak a new age giccses véglevesébe
vagy a nevetséges és hígvelejű multikulti-turmixba hamisítva békél meg velük a nyugati kul-
túrzsandár birodalmi szelleme. A nyugati ember folklórként, babonaként vagy fanatizmus-
ként tekint minden más szellemet, az elvetett szellem azonban bosszút áll, megszáll bennün
ket.
Kulturális paranoiánk működésének lényegéhez tartozik, hogy a magunk elé festett hazug
rémképek védekezés címén valóban felébresztik és realizálják bennünk pontosan azokat az
erőket, melyeket hazug propagandánk, érdekorientált elfogultságuk, kulturális és faji előíté –
leteink tulajdonítanak az ellenféllé stilizált idegennek.

369. -369. oldal