Képes Géza magyar

Fennakadva

szép az ég
szépek
a fák
s én
kő
vagyok

valaki
feldobott
s fenn
megakadtam
az űrben

üvegsima
bőrömön
átüt
a mályvaszín
erezet
szívem
lüktet
agyam
sugarakat
bocsát
ki
s fogad
be
kis
kavics
feszülten
figyelem
a mindenség
titkait

most
látom:
az élet
amit
éltem
odalenn
milyen üres volt
milyen fakó
milyen
avitt

a mindenség
középpontja
vagyok
itt

105-106. oldal

„Őhozzá megyek feleségül” –
mondta a lány – „vagy senkihez!”
Ő nem vette feleségül,
hát hozzáment – egy senkihez.

Ez a költő írt s írt, nem volt előtte gát
s a legrosszabb költők közé küzdötte fel magát.

„Munkásság az élet sója.”
Az életem el van sózva.

Pablo Neruda: Hatodik vers

Emlékszem, milyen voltál azon az utolsó őszön:
Szürke sapka voltál és szív, csendnél csitultabb.
Szemedben az alkony lángjai mint legelőször
S a levelek mind lelked vizébe hulltak.

Karomban úgy nyiltál ki mint hajnalok fénye,
Szomorú, lassú hangod levelek szívták magukba.
Ámulat örömtüze, melyen én magam égtem,
Fölöttem lágy-kék jácintok fonódtak össze, súgva.

Úgy érzem, szemed ködbe tűnt és távoli az ősz,
Szürke sapka mint egy madáré és szíved mint a ház:
Minden vágyam e ház, e fészek felé tört
És úgy hullt rád csókom mint eleven parázs.

Egy hajóról az ég. Egy dombról a sík táj:
Emléked könnyü mint a füsté, mint tóé, mely elsimult.
Szemeden túl homállyal küzdött az esti láng.
Száraz lomb kavargott és a lelkembe hullt.

(ford. Képes Géza)

278. oldal

A legkegyetlenebb
csapás:
ha az ember
túléli önmagát.
Művei
rég meghaltak
de ő
nem bír
meghalni
még

Képes Géza: A halhatatlanság fintorai (részlet) - 167. oldal · Képes Géza

Nem lehet
mindig
vihar-
pedig
be szép
volna!
A lélek
a szakadatlan
örömbe
beletompulna.

114. oldal

Nézem
az embereket:
ülnek a parton,
nem tudnak beszélni,
némábbak,
mint a halak.
Bámulnak
a messziségbe,
arcukra fagy
a bánat,
mint valami álarc –
Csak a bánat,
se öröm,
se harag –
úgy látszik,
boldogtalanabbak,
mint a halak.

114-115. oldal

Huszonötéves műfordítói munkásságom termését gyüjtöttem össz ebbe a kötetbe.
Mikor a kiválogatás gondjába elmerülve átlapozgattam e huszonöt év alatt halomba gyűlt versfordításaimat, önkéntlenül is megkérdeztem magamtól, mi késztetett rá, hogy annyi idegen költő tolmácsa legyek.

Bizonyos, hogy kezdetben vidéki magányomat próbáltam gyógyítgatni velük. A hagyományaimra nagyon is büszke, de azokat már helytelenül értelmező kisváros vaskalapos szellemű légköréből a világirodalom tágasabb mezeire vágytam, és társak, rokonok után kutatva, idéztem meg a nagy nyugati költőket. Kerestem és meg is találtam azokat, akik fiatalkori vergődésem kínzó kérdéseire feleletet adtak, és amit én akkor még a magam nevében kimondani nem tudtam, kimondattam velük. Akkoriban verseimben, de méginkább versfordításaimban, volt is bizonyos gőgős magánykeresés, illetve ennek a keresett magánynak igazolása, amikor bennük és általuk akatam kiemelkedni a szürke mindennapiságból és a költészet formai szépségeivel igyekeztem feledtetni sokszor oktalan kínjaimnak egy biztos okát: magát a kort, mely reménytelennek tetsző nyomorba taszította népem millióit és béklyóba verte a szellem munkásait.

A felszabadulás meghozta nekem is a magam egyéni felszabadulást, nemcsak a költőnek, hanem méginkább a műfordítónak.

Előszó