Kellér Andor magyar

Vegye tudomásul, csak az az ember optimista, aki a keresztrejtvénybe tintával írja be a megoldást.

435. oldal, V. "Te ülsz a főhelyre", III. (Magvető, 1960)

Hányszor hallottam a Csortos esetet, Relle Pál meg is írta. Ez a fékezhetetlen művész egy Szomory darab próbáján az asztalra ütött: „Ezt nem mondom, nem mondom!” „Mit nem mondasz, kérlek?” – csattant fel a szerző. „Itt ez a szövegem: Beh félek, beh félek. A mondat a színpadon majd így hangzik: Beszélek. Vagy így: Kefélek. Nem mondom.” Persze Szomory akkor is olyan hajlíthatatlan volt, mint egy vasdarab. A „Beh félek” maradt, az író félórás szárnyaló előadásával látszólag legyőzte a művész aggályait. A nyilvános főpróbán, telt nézőtér előtt Csortos a forró jelenetben így jajdult fel: „Beh félek, beszélek, kefélek.” A szerző hangtalanul összecsuklott, díszítők kapták fel, s vitték az egyik öltözőbe, ahol csak félórai élesztgetés után tért magához.

Otthon távirat várta: meghalt püspök nagybátyja, akinek egyetlen rokona volt. Két hét múlva kifizették az örökségét, harminchatezer koronát. Akkora summa volt ez, hogy tíz évig nem tudta volna írással megkeresni. Eljött a nagy pillanat a magába vonulásra, az alkotásra. Ám ő másként határozott. Feleségének könnyedén odavetette, hogy igazán elég fukar volt az öreg, hiszen rá mindössze nyolcszáz koronát hagyott, de mindegy, hatszázat gavallérosan hazaad belőle az asszonynak. A harmincötezerkétszáz korona négy hét alatt kártyán és lovakon elúszott, mindössze egy árva tízkoronása maradt és egy kétszáz koronás vitatható értékű követelése. A tízkoronással zsebében leült a Rákóczi úti Keszeyben ebédelni, majd konflisba vágta magát, kihajtatott a lóversenypályára. Kereste adósát, de nem találta, vállat vont, átment az olcsó helyre, megnézte, melyik lovon nincs egy tét sem, és megmaradt hat koronájával azt megjátszotta. A ló (Ladonnak hívták) nyergében egy Hamilton nevű slemil néger zsokéval, győzött. Több mint százszoros pénzt kapott, ezzel visszament az első helyre, ott egész nyereségét feltette a bukmékernél 10:1hez egy lóra, az is győzött; négy futamban visszanyerte a püspök nagybácsi hagyatékát. Mindezt intő jelnek tekintette, nem arra, hogy ezúttal írjon, hanem, hogy most már szerencséjét nagyobb arányokban a monte carlói játékkaszinóban próbálja ki. A feleségének ezúttal azt hazudta, hogy néhány napra elvonul Nagymarosra dolgozni; elutazott Monte Carlóba, ahol két nap alatt tönkrement, visszatért, és másnap reggel a kávéházban már egy koronát kért kölcsön egy bizalmas barátjától, becsületszóra, holnapig. Amikor a kor két nagy humoristája: Molnár Ferenc és Heltai Jenő irodalmi kabarét alapított a Modern Színpadon, szellemes embert kerestek konferansziénak, és habozás nélkül Palásthyt szerződtették. Hat estén lépett fel. A hetediken egyszerűen nem jelentkezett, a parányi nézőtér zsúfolásig megtelt az előadás megkezdését egyre türelmetlenebbül követelő közönséggel, csak a konferanszié hiányzott. Helyette levél érkezett Molnár Ferenchez. Kedves Feri – írta Palásthy –, tegnap bakkarán négyezer koronát nyertem. Beláthatod, hogy ezek után nem konferálok. Ne várjatok. Üdvözöl Marcell.

Ezerkilencszázhuszonnyolc első felében kézről kézre járt egy sárga födeles, primitív kiállítású kétkötetes fűzött könyv. A kolozsvári kiadású Szibériai garnizon-ból alig néhány példány: nyolc vagy tíz keringett a pesti szerkesztőségekben és kávéházakban. Írója, Markovits Rodion nevét senki nem ismerte. A hadifogságot megjárt Kálmán Jenő elmosódottan emlékezett rá; mintha Krasznojarszkban találkozott volna vele. Egy Erdélyből felruccant színész a New York Kávéház Kövessy-vár elnevezésű színésztörzsasztalánál a kérdezősködésektől és figyelmes hallgatástól felvillanyozva mesélt az íróról. Igen, ismeri Markovitsot, az valóban Markovits, de Rodionnak nem Rodion, hanem a bibliai Jakab névre hallgat, s nyilván a Bűn és bűnhődés iránti csodálata miatt vette fel a Rodion nevet; egyébként nős és fia van. Sokáig ügyvédeskedett, de szakított a fiskális hivatással, és most Szatmárnémetiben a Szamos című újság belső munkatársa. A Rodion név és a címlapon a „kollektív riportregény” dilettánsnak ható műfaji meghatározás a gyanakvókat óvatosságra inthette. De tüstént elnémult az aggály, ha az ember belelapozott a könyvbe; nem lehetett szabadulni varázsától, nem lehetett letenni. A példányokat ronggyá olvasták; egy irigyelt könyvtulajdonos feljegyezte, hogy hetvenegy személynek kölcsönözte ki a Szibériai garnizon-t, mindig csak két napra.
Az olvasók beteget jelentettek, bezárkóztak, felfalták a regényt. Az egyik szerkesztőségben ívekre szaggatták szét az íróasztalról íróasztalra vándorló könyvet; a szerkesztő kétségbeesetten könyörgött kéziratért – senki nem ragasztott kőnyomatost, nem loholt riportra, nem írt cikket – a gárda a Szibériai garnizon-t olvasta.

Tökász

A Szent István körúton egy kapualjból a nevemet hallottam. Visszafordultam. Szomory volt, kabátján sárga csillag.
– Szervusz – kezdte. – Cigaretta nélkül maradtam. A lány elment, nem tudom elküldeni a trafikba. Tedd meg, hozz nekem cigarettát. Egy doboz Vitézt.
– Szívesen. De jöjjön maga is, Dezsike. Sétáljunk egy kicsit. Félóráig még lehet.
Megütődve nézett rám, majd a csillagjára mutatott.
– Ezzel a mellemen? Szürke zakón sárga csillaggal? A színek diszharmóniája az elegancia halála. Szívesen meghalok, de ízléstelen nem leszek soha.

Szép Ernőt azért sem szenvedhette, mert egyszer spenóttal leöntötte nyakkendőjét. Írhatta Ernőke a legszebb dolgait, ő csak legyintett: „A spenótos ember.”
(Szomory)

230

Juhász Gyula rajongott Szomoryért; a visszahúzódó, emberkerülő, gátlásokkal megvert lélek felutazott Pestre csak azért, hogy szeretett könyve, az Isteni kert íróját megismerje, s tisztelettel köszöntse. Gondosan kikefélt fekete öltözékében, külsejében, belsejében felkészülve ünnepélyesen, remegéssel várva a nagy pillanatot, csengetett be hozzá. „Valami Juhász Gyula akart velem beszélni, persze nem fogadtam, nem állok mindenkivel szóba.”
(Szomory)

231

– Ki volt az az ember, aki önt megtámadta?
Gály Lajos széttárja karjait:
– Honnan tudjam? Igazán nem mutatkozott be, mielőtt meg akart volna gyilkolni.

79. oldal

A bulldogképű francia, aki lehamuzta Gály szmokingját, finom mosollyal az ajka körül megszólal:
– Ezek szerint ön a játék lírikusa. Titokzatos sugallatokra hallgat… Nos, én nem hiszek az ön tartós nyerőszériájában. Az igazi sikert a rulettben, éppen úgy, mint az élet minden területén, csak hideg logikával, magas matematikával lehet kivívni. Csodálom önben a játék megszállott lírikusát, de én már csak megmaradok a számítás mellett… A szisztémám mellett.

37. oldal, Szépirodalmi 1984

Csontváryt – akit gyakori vallomása szerint „égi szózat” sugallt a festésre – nem lehetett az átlagemberek mércéje alá vonni, lebegett föld és ég között, a képzelet és a valóság körvonalai elmosódtak benne, vagyis futóbolondnak tartották. Különösen sokat, szinte mániákusan foglalkozott Ferenc Józseffel. Nem tudott úgy beszélni, hogy bele ne keverte volna az agg uralkodó nevét a vitába. Egyszer, amikor a király meghűlt, Csontváry, aki különben is imádott táviratozni, sürgönyzött az udvarnak, hogy a királyt vizes lepedőben tegyék ki a napra.

Csontváry és az „égi szózat”