!

Kellér Andor magyar

1903. május 5. – 1963. augusztus 20.

Tudástár · 7 kapcsolódó alkotó

Nemférfi
Honlapmek.oszk.hu/02200/02227/html/03/198.html
Életrajz

Könyvei 15

Kellér Andor: A rulettkirály
Kellér Andor: Bal négyes páholy
Kellér Andor: Író a toronyban
Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal
Kellér Andor: Déli posta
Kellér Andor: Az élet édes tarkasága
Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal / A főispán
Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal / Író a toronyban
Kellér Andor: A titkos lakó
Nicolas Keynes – Kellér Andor: A turf démona / A 10.000 dolláros csekk

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Magvető Zsebkönyvtár Magvető · Századok legendái Noran · Vasárnapi regények

Antológiák 5

Kőrössi P. József (szerk.): Párizs, isten hozzád!
Kőrössi P. József (szerk.): A fotográfus
Hatvany Lajos – Glink Károly: Beszélő házak és tájak
Kőrössi P. József (szerk.): A bécsi asszony
Zsikai Erika (szerk.): Lóversenyen

Róla szóló könyvek 2

Galsai Pongrác: A besurranó szerkesztő
Vas István: Az ismeretlen isten

Népszerű idézetek

worsi P>!

Vegye tudomásul, csak az az ember optimista, aki a keresztrejtvénybe tintával írja be a megoldást.

435. oldal, V. "Te ülsz a főhelyre", III. (Magvető, 1960)

Kapcsolódó szócikkek: Beöthy László · keresztrejtvény · optimizmus
SteelCurtain>!

Hányszor hallottam a Csortos esetet, Relle Pál meg is írta. Ez a fékezhetetlen művész egy Szomory darab próbáján az asztalra ütött: „Ezt nem mondom, nem mondom!” „Mit nem mondasz, kérlek?” – csattant fel a szerző. „Itt ez a szövegem: Beh félek, beh félek. A mondat a színpadon majd így hangzik: Beszélek. Vagy így: Kefélek. Nem mondom.” Persze Szomory akkor is olyan hajlíthatatlan volt, mint egy vasdarab. A „Beh félek” maradt, az író félórás szárnyaló előadásával látszólag legyőzte a művész aggályait. A nyilvános főpróbán, telt nézőtér előtt Csortos a forró jelenetben így jajdult fel: „Beh félek, beszélek, kefélek.” A szerző hangtalanul összecsuklott, díszítők kapták fel, s vitték az egyik öltözőbe, ahol csak félórai élesztgetés után tért magához.

SteelCurtain>!

Otthon távirat várta: meghalt püspök nagybátyja, akinek egyetlen rokona volt. Két hét múlva kifizették az örökségét, harminchatezer koronát. Akkora summa volt ez, hogy tíz évig nem tudta volna írással megkeresni. Eljött a nagy pillanat a magába vonulásra, az alkotásra. Ám ő másként határozott. Feleségének könnyedén odavetette, hogy igazán elég fukar volt az öreg, hiszen rá mindössze nyolcszáz koronát hagyott, de mindegy, hatszázat gavallérosan hazaad belőle az asszonynak. A harmincötezerkétszáz korona négy hét alatt kártyán és lovakon elúszott, mindössze egy árva tízkoronása maradt és egy kétszáz koronás vitatható értékű követelése. A tízkoronással zsebében leült a Rákóczi úti Keszeyben ebédelni, majd konflisba vágta magát, kihajtatott a lóversenypályára. Kereste adósát, de nem találta, vállat vont, átment az olcsó helyre, megnézte, melyik lovon nincs egy tét sem, és megmaradt hat koronájával azt megjátszotta. A ló (Ladonnak hívták) nyergében egy Hamilton nevű slemil néger zsokéval, győzött. Több mint százszoros pénzt kapott, ezzel visszament az első helyre, ott egész nyereségét feltette a bukmékernél 10:1hez egy lóra, az is győzött; négy futamban visszanyerte a püspök nagybácsi hagyatékát. Mindezt intő jelnek tekintette, nem arra, hogy ezúttal írjon, hanem, hogy most már szerencséjét nagyobb arányokban a monte carlói játékkaszinóban próbálja ki. A feleségének ezúttal azt hazudta, hogy néhány napra elvonul Nagymarosra dolgozni; elutazott Monte Carlóba, ahol két nap alatt tönkrement, visszatért, és másnap reggel a kávéházban már egy koronát kért kölcsön egy bizalmas barátjától, becsületszóra, holnapig. Amikor a kor két nagy humoristája: Molnár Ferenc és Heltai Jenő irodalmi kabarét alapított a Modern Színpadon, szellemes embert kerestek konferansziénak, és habozás nélkül Palásthyt szerződtették. Hat estén lépett fel. A hetediken egyszerűen nem jelentkezett, a parányi nézőtér zsúfolásig megtelt az előadás megkezdését egyre türelmetlenebbül követelő közönséggel, csak a konferanszié hiányzott. Helyette levél érkezett Molnár Ferenchez. Kedves Feri – írta Palásthy –, tegnap bakkarán négyezer koronát nyertem. Beláthatod, hogy ezek után nem konferálok. Ne várjatok. Üdvözöl Marcell.

Zigó_Attila>!

Ezerkilencszázhuszonnyolc első felében kézről kézre járt egy sárga födeles, primitív kiállítású kétkötetes fűzött könyv. A kolozsvári kiadású Szibériai garnizon-ból alig néhány példány: nyolc vagy tíz keringett a pesti szerkesztőségekben és kávéházakban. Írója, Markovits Rodion nevét senki nem ismerte. A hadifogságot megjárt Kálmán Jenő elmosódottan emlékezett rá; mintha Krasznojarszkban találkozott volna vele. Egy Erdélyből felruccant színész a New York Kávéház Kövessy-vár elnevezésű színésztörzsasztalánál a kérdezősködésektől és figyelmes hallgatástól felvillanyozva mesélt az íróról. Igen, ismeri Markovitsot, az valóban Markovits, de Rodionnak nem Rodion, hanem a bibliai Jakab névre hallgat, s nyilván a Bűn és bűnhődés iránti csodálata miatt vette fel a Rodion nevet; egyébként nős és fia van. Sokáig ügyvédeskedett, de szakított a fiskális hivatással, és most Szatmárnémetiben a Szamos című újság belső munkatársa. A Rodion név és a címlapon a „kollektív riportregény” dilettánsnak ható műfaji meghatározás a gyanakvókat óvatosságra inthette. De tüstént elnémult az aggály, ha az ember belelapozott a könyvbe; nem lehetett szabadulni varázsától, nem lehetett letenni. A példányokat ronggyá olvasták; egy irigyelt könyvtulajdonos feljegyezte, hogy hetvenegy személynek kölcsönözte ki a Szibériai garnizon-t, mindig csak két napra.
Az olvasók beteget jelentettek, bezárkóztak, felfalták a regényt. Az egyik szerkesztőségben ívekre szaggatták szét az íróasztalról íróasztalra vándorló könyvet; a szerkesztő kétségbeesetten könyörgött kéziratért – senki nem ragasztott kőnyomatost, nem loholt riportra, nem írt cikket – a gárda a Szibériai garnizon-t olvasta.

Tökász

SteelCurtain>!

A Szent István körúton egy kapualjból a nevemet hallottam. Visszafordultam. Szomory volt, kabátján sárga csillag.
– Szervusz – kezdte. – Cigaretta nélkül maradtam. A lány elment, nem tudom elküldeni a trafikba. Tedd meg, hozz nekem cigarettát. Egy doboz Vitézt.
– Szívesen. De jöjjön maga is, Dezsike. Sétáljunk egy kicsit. Félóráig még lehet.
Megütődve nézett rám, majd a csillagjára mutatott.
– Ezzel a mellemen? Szürke zakón sárga csillaggal? A színek diszharmóniája az elegancia halála. Szívesen meghalok, de ízléstelen nem leszek soha.

Adriaticum>!

Szép Ernőt azért sem szenvedhette, mert egyszer spenóttal leöntötte nyakkendőjét. Írhatta Ernőke a legszebb dolgait, ő csak legyintett: „A spenótos ember.”
(Szomory)

230

Adriaticum>!

Juhász Gyula rajongott Szomoryért; a visszahúzódó, emberkerülő, gátlásokkal megvert lélek felutazott Pestre csak azért, hogy szeretett könyve, az Isteni kert íróját megismerje, s tisztelettel köszöntse. Gondosan kikefélt fekete öltözékében, külsejében, belsejében felkészülve ünnepélyesen, remegéssel várva a nagy pillanatot, csengetett be hozzá. „Valami Juhász Gyula akart velem beszélni, persze nem fogadtam, nem állok mindenkivel szóba.”
(Szomory)

231

Evangeline>!

– Ki volt az az ember, aki önt megtámadta?
Gály Lajos széttárja karjait:
– Honnan tudjam? Igazán nem mutatkozott be, mielőtt meg akart volna gyilkolni.

79. oldal

Ardnazil P>!

A bulldogképű francia, aki lehamuzta Gály szmokingját, finom mosollyal az ajka körül megszólal:
– Ezek szerint ön a játék lírikusa. Titokzatos sugallatokra hallgat… Nos, én nem hiszek az ön tartós nyerőszériájában. Az igazi sikert a rulettben, éppen úgy, mint az élet minden területén, csak hideg logikával, magas matematikával lehet kivívni. Csodálom önben a játék megszállott lírikusát, de én már csak megmaradok a számítás mellett… A szisztémám mellett.

37. oldal, Szépirodalmi 1984

Zigó_Attila>!

Csontváryt – akit gyakori vallomása szerint „égi szózat” sugallt a festésre – nem lehetett az átlagemberek mércéje alá vonni, lebegett föld és ég között, a képzelet és a valóság körvonalai elmosódtak benne, vagyis futóbolondnak tartották. Különösen sokat, szinte mániákusan foglalkozott Ferenc Józseffel. Nem tudott úgy beszélni, hogy bele ne keverte volna az agg uralkodó nevét a vitába. Egyszer, amikor a király meghűlt, Csontváry, aki különben is imádott táviratozni, sürgönyzött az udvarnak, hogy a királyt vizes lepedőben tegyék ki a napra.

Csontváry és az „égi szózat”