Kazys Saja litván

…úgy elpirult, mint a tepsiskalács.

Amikor pedig beköszöntött a nyár, a gólya annak rendje-módja szerint végigsétált a tavak mocsaras partján, kifogott egy kisbabát, s elvitte Ulyséknak, hadd legyen nekik még egy. Amikor a boldog szülők kibontották a pólyát, és szemügyre vették, megállapították, hogy ezúttal kislányt kaptak, s a Milda nevet adták neki, ami nagyon szép név, még ha ilyen nevű szent nincs is.

85. oldal, A csörgő

Elmennék én messze földre lakni,
ahol engem nem ismer majd senki.
Úgy elmegyek a világ végére,
hogy ne legyek senkinek terhére.
Senki nem hallotta Adóst azelőtt így énekelni a falusi legényekkel. A fűrész szívszaggató jajongása valahová messze-messze repítette, kilenc teliholdon túlra, arra a vidékre, ahol Adós meglátta a napvilágot, ahol szép, gyengéd édesanyja ringatta, borostyánkövet akasztott a nyakába… De aztán valamilyen szörnyű csapás kiszakította őt anyja öléből, elsodorta, mint falevelet a dühöngő szélvihar, és ide vetette idegen földre.

19. oldal, Klemensas

Nem lelem a helyemet, bolyongok, mint a kísértet, a szomszédok meg irigykednek: örülj, mondják, nem házban fogsz lakni, hanem palotában. Fénylik, ragyog majd minden, a szemed is belekáprázik…
Hát hogyisne: hatalmasak az ablakok, télen hogyan tartom majd benn a meleget? Festett a padló – ha kintről jön be az ember, a tornácon le kell vetni a cipőt, mert hisz tavasszal, ősszel sár van… A macskának is meg kell majd parancsolni, hogy az ajtón kívül törölje le a tappancsait. Jaj, az olyannak, aki nem szokott hozzá, rosszabb az úri módi a nyomorúságnál!…

142. oldal, A szőttes

A Dainava vidékén, a Nemunas partján, erdők közé süppedve terült el Kilencbajod falva – rozskenyér és szárított vargánya szagával átitatott másfél tucatnyi szürke kunyhó.

14. oldal, Klemensas

Amikor Vilimas még hátulgombolós gyerek volt, azt mondták rá, olyan szép, mint a festett kép. Még a templomban is megfordultak utána az emberek, úgy bámulták arany színű hajfürtjeit, kék szemét és kissé nyitott, ártatlan száját.
– Ennek a fehér foga biztos nem fog fekete kenyérbe beletörni – mondogatták. – Ha megpillantja a királyné, odaveszi a palotájába, és nagy urat csinál belőle.
A jóslat azonban nem vált be, mert egy idő után Vilimas orra olyan rohamos növekedésnek indult, hogy egykori szépségének nyoma sem maradt. Egy láthatatlan, erős kéz megragadta az orrát, s ahelyett, hogy a királyné palotájába vezette volna, felkelőt csinált belőle. Azóta sem engedi el, egyik bajból a másikba vezeti, hol fölemeli, hol térdre kényszeríti, s minden kívánságát a visszájára fordítja.
Igaz, Vilimasnak az utóbbi időben megjött a magához való esze, sőt néha félelmetes hatalomra tett szert. Elegendő volt kijelentenie, hogy ma szép idő lesz, kiterítette száradni a kapcáját vagy az ingét, térült-fordult, s máris eleredt az eső, vagy kitört a zivatar.
Ez a magyarázata, hogy Vilimas sok mindent fordítva csinált az életben: ha megszomjazott, sót evett, ha megéhezett, vizet ivott, az ellenségeinek hosszú életet kívánt, a barátainak meg ilyeneket mondott: gebedj meg, vigyen el az ördög…

63-64. oldal, A csörgő

Úgy rémlik, sötét kamrában ülök, a szövőszéknél, s úgy, de úgy igyekszem, szeretném a nyolcszálú gyolcsot megszőni, de katt, megint nem az a pedál, katt, mellé, katt… A kamra tele néppel, mind engem tanítgat, boldog emlékű anyám is csepül, s nekem egyre hitványabbul megy: szakad a szál, a nyüstök egymásba gabalyodnak, s nem mintás szőttes kerekedik, hanem maszatos, gyűrött vászon.

131-132. oldal, A szőttes

Ha a tanult ember ugyanolyan disznó marad, mint a tanulatlan, akkor minek az a fene nagy tudomány?! Minek az a sok könyv, ha olvasod, olvasod őket, s még azt a legegyszerűbb igazságot sem találod bennük, hogy az emberi boldogság nem falun, nem városban, nem az asztalfiókban, nem ágyban, nem szekrényben, nem zsebben lakik, hanem itt! itt! itt! -bök ujjával a mellére.

A szőttes 133. oldal

S lássatok csodát, olyan énekes, olyan muzsikus lett belőle, hogy akármihez nyúlt, legyen az fejsze, kanál vagy fenyőgally, minden dalolni kezdett a kezében. Ha meg aztán fűrészt szorított a térde közé, s végighúzta rajta a vonót, miközben a másik kezével visszafogta a fűrész remegését – istenkém, hát akkor olyan gyengédség, olyan jóság kerítette hatalmába az embert, hogy úgy érezte, nemcsak a többi ember, de a holt fa is szerető testvére, a föld pedig jószívű nagynéni, mohával borította az utat előtted, gombával, gyümölccsel ékítette: élvezd a földi létet.

15-16. oldal, Klemensas

Kilencbajodban nem sejtették, hogy vendég áll a házhoz. Csak Félszem-Anyó, a falu boszorkánya és bábája mondogatta, görbe ujját fenyegetően rázva, hogy a Manókút megint füstölni, fortyogni kezdett.
Ezt a rossz vizű kutat régóta nem használta senki sem. Csak Félszem-Anyó mert néha belőle kénköves bűzű vizet az orvosságaihoz meg a kuruzsláshoz.
Egynéhányan elmentek a kúthoz, és látták, hogy valóban szürke buborékokat vet, melyek szétpukkadva, a pokol orrfacsaró bűzét árasztják. És ha az ember csukott szemmel föléje hajol és fülel, úgy rémlik, maguk az ördögök pusmognak, ármányt szőnek az emberek ellen lent a mélyben.

18. oldal, Klemensas