Karinthy Ferenc magyar

Balzacról van egy anekdota: egyszer a nyomdásza figyelmeztette, hogy az egyik bekezdésnek semmi értelme. Balzac elolvasta, és bólintott. – Igaza van, barátom, mondta, maradjon ez a passzus bent. Időnként írok ilyeneket: az olvasó nem érti, és elkezd engem tisztelni.

231. oldal, II. kötet, 1971. október 26.

Megszólít az utcán egy részeg katona: ön, szakikám, ugyebár, Kosztolányi Dezső. Nem, felelem, én Móricz Zsigmond vagyok. Nem számít, legyint a katona, egy megálló differencia.

1968. május 1.

Éveim múlásával mind nehezebben viselem el az erőszakot, kegyetlenséget bárki ellen, a moziban se bírom nézni, elfordulok, még kevésbé a valóságban: úgy átérzem, átélem, egy veréb elpusztítása is megrendít, képtelen vagyok belenyugodni. És ha ez a természet rendje, akkor én a természettel is pörbe szállok az alulmaradó nevében, persze tudom, hogy teljesen hiába és reménytelenül. Már a szépirodalmat, történelmet is ekként olvasom, mindig az elbukó, a vesztes szemszögéből. A mostanában oly gyakori túszszedés meg hasonló aljasságok pedig éppenséggel elkeserítenek, abszurd igazságtalanságukkal, és semmi jele, hogy szűnőben volnának, sőt: rémülten gondolok rá, hová jut a világ. Nem szeretnék a huszonegyedik században élni, szerencsére nem is fogok.

191. oldal

Gyűlés az Írószövetségben: ez már a száznegyvenhatodik hozzászóló. Szavai mintha messziről, a pincéből konganának, vagy tán a magasból, s akár a vízcsöppek a kíni kínzókamrákban, úgy koppannak fejünk búbján. Devecseri elaludt ültében, Nagy Laci szürrealista pofákat rajzol, Kuczka verset ír, Palotai Boris horgol, és közben eszik, Tóth Gyula egy újabb, fulmináns felszólalásra jegyzetel. A hátsó sorokban többen kártyáznak. Juhász Ferit laza madzagon a székéhez kötöztük: mikor kifelé fordul, feldönti és maga után vonszolja. Örkény cédulát tűz hátamra, SEMATIKUS felírással.

58. oldal Ébresztő

A kapitalizmus behozhatatlan előnye − minden ismeretes káosza, hátránya ellenére −, hogy minden szükségletre tüstént talál azt kielégítő vállalkozót. Amikor a yalovai komphoz értünk, egy pasas megvette nekünk az összes szükséges jegyet, és kért érte 1 líra borravalót. […] Az Új Dzsámi előtt egy vak ember magokat árul, galambetetésre. A szocializmus ezeket sose fogja utolérni. Amíg megszerveznék a madáretető státust, és az átmenne minden fórumon, a galambok mind megdöglenének.

1970. április 14.

Ebéd után áthajtottunk Assisibe. Véletlenül az egyik legjobb szállóba estünk be, de nem bánjuk, majd lespóroljuk máshol. Isteni a kilátás, a lenyugvó napra, középkori háztetőkre, tornyokra, a zöld Umbriára. Hát igen, szép a szocializmus, a forradalom, de gazdagnak lenni se lehet rossz. Szép a lemondás, amit Szent Ferenc hirdetett, de mi, magyarok annyit mondtunk le, most már mondjon le más, és jó a fürdőszoba. Aki nálunk mindenről lemond, pl. ide se juthat el, ahonnan a lemondást hirdették világgá.

446. oldal, II. kötet, 1973. szeptember 28.

Ma láttam egy ócska Trabant kocsit, DT (diplomácia) rendszámtáblával. Kié lehet ez? Az Albán Népköztársaság nagykövetéé?
Aztán láttam egy Mercedest, AA-0001 rendszámmal. Ez talán Szent Istváné.

133. oldal, III. kötet, 1978. május 15.

Az olvasó nélkül maradt írók hovatovább elárasztják a világot, s egymást sem győzvén olvasni, előbb-utóbb majd nyilván fölfalják egymást.

257. oldal, II. kötet, 1972. február 4.

Irodalmi szakácskönyv, Réz Pali szerkesztésében. Hát igen, ebben, itt verhetetlen a magyar irodalom. Apor Péter, Bethlen Miklós, Tömörkény, Krúdy, Móricz, Kosztolányi. Ételekről, italokról sehol nem tudnak így írni. Nálunk ez a nagy téma. Annyi minden helyett. Itt a velős csontból meg a töltött káposztából lett költészet.
Nem kell szégyellni, nem az írók tehetnek róla. Azokat élvezni kell, és lehet is. Napok óta elragadtatással, fel-felsikongva olvasom és habzsolom és eszem és iszom és szívom.

1970. november 3.

Van itt egy másik kutya is, Burkus, óriási, bozontos dög, egész nap meg van kötve, csak éjjelre engedik el; kimentem nézni a teliholdat, vagy százötven méterről észrevette és nekem rohant. De nem féltem tőle, s különben is, amióta itt vagyok, hordom neki a jó csontokat: hát összenyalogatott. Elkísért a szobám ajtajáig, adtam neki kockacukrot, nem tudta, mi az. Erre a szájába dugtam: annyira ízlett neki, el nem mozdult az ajtóból, ott strázsált, és éjfélig, ha kinyitottam az ajtót, benézett a szörnyű nagy fejével, várakozva. Kissé idegbajos kutya, úgy rángatja a pofáját, mint Déry Tibor, csak nem ír olyan rosszakat.

1969. szeptember 26.