Karig Sára magyar

Nyáry Krisztián írása:
„1947. szeptember 1-je hétfői napra esett, de a 33 éves angoltanárnő aznap nem ment dolgozni. A Szociáldemokrata Párt delegáltjaként a II. kerületi választási bizottság munkájában vett részt, a névjegyzékben szereplő szavazóknak osztotta ki a szavazólapokat. Karig Sára nem volt politikus, demokratikus meggyőződésből végezte az érdekesnek nemigen nevezhető adminisztratív munkát. Amikor reggel negyed hét tájban kinézett az ablakon, egy nyitott teherautót látott, amelyen kezeslábasba öltözött munkások várakoztak. Meg is jegyezte magában, hogy nem szép dolog a választás napján kirándulni menni. Aztán eszébe jutott, hogy előző nap rengeteg kék színű választási cédulát hoztak az Állami Nyomdából, a hivatalos magyarázat szerint azért, hogy akik bármilyen okból nem az állandó lakóhelyükön tartózkodnak, ezekkel vehessenek részt a szavazáson. Feltűnt neki, hogy a várható esetekhez képest túl sok ilyen cédula érkezett. Amikor a választási bizottság egyik kommunista tagja készségesen felajánlotta, hogy a megmaradt kék cédulákat beviszi a központba, a fiatal nő ellentmondott neki. „Karig elvtársnő, Szibéria nincs olyan messze!” – mondta fenyegetően a férfi, amit Karig Sára akkor ugyan még nem tudott mire vélni, mindenesetre felkeltette az érdeklődését a cédulák iránt.
Csak másnap, a busznyi munkás láttán értette meg, mire megy ki a játék: „Sem etikailag, sem politikailag nem tartottam helyesnek, hogy egy országot már rögtön az elején demoralizáljanak.” Körbetelefonálta a választóköröket, hogy ha bárki kék cédulával érkezik, annak az adatait közöljék vele. Hamarosan jött is az első telefon: egy gyári munkás kék cédulával szavazott. Karig Sára azonnal értesítette a többi szavazókört, hogy amennyiben ezen a néven náluk is jelentkezne valaki, annak a szavazólapját az irataival együtt tartsák vissza, az illetőt pedig választási csalás miatt adják át az ott tartózkodó rendőrnek. A bejelentések és előállítások száma néhány óra alatt több százra nőtt, Karig Sára pedig tájékoztatta a Szociáldemokrata Párt országos vezetőit. Este, az urnazárás után ismét megjelent az előző napi kommunista pártaktivista, és a leadott kék cédulákat követelte. „Az igazságügynek fogom őket átnyújtani” – válaszolta Karig Sára, és hazament. Még aznap kitört a politikai botrány: a többi párt és a sajtó is tudta, hogy a kommunisták csalásnak köszönhetően értek el 22%-os eredményt.
Másnap reggel, amikor Karig Sára munkába indult, négy rendőr várta a háza előtt. Felszólították, hogy fáradjon velük tanúkihallgatásra. Betessékelték egy lefüggönyözött autóba, majd átadták a szovjet hadsereg nyomozóinak. Senkit nem értesíthetett, okmányait, ékszereit, pénzét elvették tőle. Néhány hónap után annyit mondtak neki, hogy jelenléte akadályozná Magyarország demokratikus fejlődését. Anélkül, hogy akár csak a vádat közölték volna vele, deportálták, és minden ítélet nélkül hat és fél évet dolgoztatták az egyik legkegyetlenebb szovjet munkatáborban, Vorkutában. A XX. század egyik legbátrabb magyar asszonya volt: lengyel menekültekért, angol hadifoglyokért, üldözött zsidókért, árva gyerekekért egyaránt kockára tette a saját életét. Mindig tudta, hogy az erkölcsi igazság nála van, így mindig volt ereje ahhoz is, hogy újrakezdje.
Bajai pedagóguscsaládban született 1914-ben. Kislányként Németországban, az angolkisasszonyok zárdájában tanult, és mire végzett, folyékonyan beszélt németül, angolul és franciául. Hazatérése után Szegedre került internátusba, ott tette le az érettségit is, majd beiratkozott a szegedi egyetem magyar–német szakára. Sok időt töltött barátnője családjánál, Szent-Györgyi Albertéknél. Az Amerikából akkoriban hazatelepült biokémikus megszerette a világra nyitott lányt, bevette családi evezős négyesébe, és időről időre kisebb titkárnői feladatokat bízott rá. Karig Sára rendszeresen eljárt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégium rendezvényeire, a falukutatásról és az avantgárd művészetről szóló előadásokon Radnóti Miklóssal is összeismerkedett. Annyi minden érdekelte egyszerre, hogy fogalma sem volt, milyen pályát válasszon magának. Tárcákat írt egy bajai újságba, műfordításokat készített, közben elvégzett egy csecsemőgondozói tanfolyamot, majd otthagyta a bölcsészkart, mert be akart iratkozni az orvosi karra. Végül elvégzett két félévet a jogi karon is, hogy aztán mégis inkább mérlegképes könyvelőként szerezzen végzettséget. A szerelemben is hasonlóan szertelen élet élt: számos udvarlója volt, de megállapodni senki mellett nem akart: „A házasságot nem nekem találták ki” – vallotta.
Mentora, Szent-Györgyi Albert azt javasolta neki, hogy amíg fiatal, lásson világot, és au-pair munkát szerzett a lánynak Angliában. Karig Sára három évet töltött a szigetországban, nevelőnői munkája mellett Londonban angoltanári diplomát is szerzett. 1937-ben tért haza, s hogy eltartsa magát, angol és német nyelvű levelezőként elhelyezkedett a Salgótarjáni Vas- és Gépgyár pesti irodáján, ahol közvetlen főnöke Justus Pál szociáldemokrata ideológus lett. Karig Sára addig nem foglalkozott politikával, pontosabban „individualista anarchistának” tartotta magát, de Justus meggyőzte, hogy egy értelmiséginek nehéz időkben erkölcsi kötelessége részt venni a közéletben. Márpedig a nehéz idők gyorsan közeledtek: kitört a világháború, majd érvénybe lépett az első zsidótörvény. A szabadságot mindennél többre értékelő lány döbbenten látta, hogy zsidó származású barátai törvénytisztelő állampolgárként minden korlátozó jogszabályt betartanak: önként kilépnek a munkahelyükről, leadják a telefonjukat, gépkocsijukat. Karig Sára másképp gondolta: „Mivel nem értettem egyet azzal, ami akkor történt Magyarországon, szerettem volna valamit tenni.” Néhány barátjával együtt azt vallotta: ha a törvények embertelenek, nem szabad betartani őket.
Az első jogszabályt 1939-ben lengyel menekültek érdekében sértette meg. A saját nevén igényelt bérlakást, majd átadta egy németek elől Magyarországra szökött lengyel családnak. Mivel kiderült, hogy csak jövedelmi igazolást kell bemutatni, és a lakást kiadják, összesen tízet szerzett tíz különböző kerületben. Ezután a Vöröskereszt önkéntese lett, s nemzetközi sofőrigazolvánnyal vezethette saját Fiat Topolinóját. Egy munkatársa bevallotta neki, hogy hamis papírokkal dolgozik a cégnél: valójában pozsonyi magyar zsidó, aki a szlovákiai zsidóüldözés elől menekült Magyarországra. Arra kérte vöröskeresztes kolléganőjét, hogy segítsen neki megkeresni Pozsonyban maradt rokonait, mivel Szlovákiában már 1941-től megkezdődött a zsidó lakosság munkatáborokba telepítése, majd deportálása. Karig Sára elutazott Pozsonyba, és határozott fellépésének köszönhetően – egy semmire sem jogosító vöröskeresztes igazolás felmutatásával – elérte, hogy kollégája egyik rokonát visszahozzák a deportálásra várók közül. Két fontos tapasztalattal tért haza: az egyik az volt, hogy a német szövetségből nálunk is szükségszerűen következik majd a zsidók további üldözése, a másik pedig, hogy egy bürokratát egy hitelesnek tűnő okirattal meglepően könnyű meggyőzni.
Hamar kiderült, hogy Karig Sára rendelkezik egy rejtett tehetséggel: rendkívül meggyőző hamis okmányokat tud készíteni. Amikor 1941-ben bevezették, hogy a frontról szabadságra hazaérkező katonák gyorsított eljárásban, egy nap alatt is köthetnek házasságot, kitalált egy embermentő eljárást. Megszerezte és lemásolta nyolc frontról hazajött katona papírjait, majd ezeket átadta zsidó barátainak. Ezután saját nevén hivatalosan összeházasodott velük – nyolc különböző anyakönyvvezető előtt. Mivel semmilyen központi adatnyilvántartás nem volt, a csalás nem derült ki, s az újdonsült férjek immár „legális” anyakönyvi papírokat kaptak. A sikeres akció után már teljes okmánykészleteket hamisított – nemcsak anyakönyvi kivonatokat, hanem „a villamosbérlettől a szigeti belépőig” mindent, hogy a hamis személyazonosság minél hitelesebb legyen. Lakásán működő illegális műhelyéből ő látta el biankó keresztlevelekkel, igazolványokkal és pecsétekkel a katolikus Slachta Margittól a kommunista Major Tamásig az antifasiszta ellenállás számos alakját.
„Én nem jelentkeztem soha ellenállónak. Csináltam a magam egyéni ellenállását” – emlékezett az időszakra, amikor nap mint nap kockáztatta az életét. A nevén lévő lakásokon a lengyelek mellett hadifogságból szökött angol pilótákat és más üldözötteket bújtatott. 1944 márciusában a Svéd Vöröskereszt gyerekeket mentő irodájának önkéntes munkatársa lett. Ezernél is több gyereknek talált helyet közel 50 egyházi szeretetotthonban és állami árvaházban. Eközben lakásán továbbra is gyártotta a hamis papírokat, mindemellett pedig még antifasiszta röplapokat is sokszorosított. Ekkor már Raoul Wallenberggel is közvetlen kapcsolatban állt, a diplomata neki adta át az egyre kockázatosabb körülmények között megmenekített gyerekeket. „Nem a haláltól féltem, hanem attól, hogy testileg-lelkileg eltorzulok” – magyarázta utóbb bátorságát.
A háború befejezése után ott folytatta, ahol abbahagyta. A magyar hadifoglyok, hontalanná lett határon túliak, koncentrációs táborokból hazatérő zsidók megsegítésére létrehozott Hazahozatali Kormánybiztosság tisztviselője lett. Itt sem ismert pártpolitikai szempontokat. A leventeként besorozott, Németországban szovjet fogságba esett kamasz fiúk ügyében kommunista aktivistákkal is konfrontálódott. A British Councilhoz került nyelviskolai előadónak, innen vett ki szabadságot, hogy a szociáldemokrata párt delegáltjaként részt vehessen az 1947. évi előrehozott választások lebonyolításában. Amikor kerületi választási biztosként bejelentést tett a kék cédulákkal való visszaélésről, nem mérlegelte, hogy milyen súlyú politikai botrányt okoz. A rendőrség aznap több csalót is letartóztatott, ám Rajk László kommunista belügyminiszter utasítására még aznap haza is engedték mindegyiküket. A szociáldemokrata Ries István igazságügyi miniszter tiltakozásképpen még a választás napján lemondott, de több kisgazda vezető is felemelte szavát a csalások ellen. Végül Szviridov szovjet tábornok, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke csitította le őket azzal, hogy így is koalíciós kormány alakult, nem érdemes feszegetni a dolgot. Mivel a pártok saját belső harcaikkal voltak elfoglalva, a kommunisták pedig a csalással együtt is csak 22%-ot értek el, senki nem követelte a választások megismétlését. Pedig ez az eredmény is bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy hosszú évtizedekig ne kelljen többé demokratikus választást tartani Magyarországon.
Karig Sárát rövid budapesti kihallgatás után Ausztria szovjet megszállási övezetébe vitték az oroszok. Nem vádolták semmivel, csak életrajzát kellett leírnia újra és újra. A gyűjtőfogházban töltött négy-öt hónap után mégis megszületett a bíróság nélküli ítélet: Karig Sára „jelenléte akadályozná Magyarország demokratikus fejlődését”, ezért a szovjet belügyminisztérium illetékes bizottsága úgy határozott, hogy „határidő nélkül” a Szovjetunióba internálják. Ugyanabban a könnyű őszi kabátban és ruhában tették fel a vonatra, mint amiben Pestről elhurcolták. Így érkezett meg az északi sarkvidékre, ahol élete következő hat évét kellett eltöltenie.
A Vorkutai Javító Munkatábort 1931-ben alapították a Szovjetunió egyik legnagyobb szénlelőhelyének kiaknázására. A Pest megye nagyságú területen, a sarkkörtől 160 kilométernyire északra száznál is több kisebb-nagyobb altábor működött, amelyekben egyszerre száz-kétszázezer politikai, köztörvényes és hadifogoly dolgozott embertelen körülmények között. A mínusz 20-30 fokos fagyban végzett napi 10-12 órás nehéz fizikai munka és a szegényes élelmiszer-fejadag miatt a legtöbb fogoly nem bírta tovább néhány évnél, a halálozási arány elérte a 80 százalékot. Amikor Karig Sára megérkezett, egy agyagbányába került, három műszakban dolgozott. „Derűs élni akarással néztem a dolgokat, azzal, hogy ez az én életem, ha itt is kell leélnem, és ha itt meg kell halnom, nekem akkor sem adnak más életet.” Esténként irodalomról és történelemről mesélt rabtársainak, vagy verseket szavalt nekik, ők pedig cserébe megtanították oroszul. Két és fél évig bírta a kemény fizikai munkát, egészsége összeomlott. Egy fertőzéstől annyira begyulladt a füle, hogy megfelelő kezelés nélkül belehalt volna a szövődményekbe. Latin nyelvtudásának köszönhette, hogy egy lágerorvos felfigyelt rá, és vállalta, hogy megműti. Ezt követően ápolónőként ott maradhatott a kórháztelepen, majd felerősödése után új feladatot kapott. Mivel nem gondolták róla, hogy tud oroszul, egy könyvkötő műhelybe került, ahol bizalmas dokumentumokat kellett bekötnie. A csiriznek használt lisztből mindennap sikerült annyit félretennie, hogy ünnepnapokon palacsintát sütött a rabtársainak.
Közel hét év alatt így is annyira legyengült a szervezete, hogy nem sok esélye volt arra, hogy a táborban újabb esztendőket kibírjon. 1953-ban aztán Sztálin halála után a külföldi rabok nagy részét hazaengedték Vorkutából. Lerongyolódva, 28 kilóval soványabban érkezett haza. Álmatlanság és klausztrofóbia gyötörte. Hónapokba telt, mire képes volt elhagyni a lakását és újra emberek közé menni. Úgy érezte, távolléte alatt elfelejtették. Semmilyen ítélet nem volt ellene, de szabadult rabként egyetlen munkahely sem látta szívesen. Végül barátai szereztek neki fordítói munkákat, angol, német, majd orosz nyelvből. A munka lassan visszaadta az életkedvét, s elhatározta, hogy 40 évesen újrakezd mindent: „Úgy gondoltam, minden, ami jön, csak ráadás. Voltaképpen egy harmadik életet kezdtem el.”
Az Új Magyar Könyvkiadó, a későbbi Európa szerkesztője lett. Mesegyűjtemények, könyvsorozatok gondozása mellett ausztrál, afrikai, bolgár, orosz, ukrán, finn és lett szerzők antológiáját fordította, az ő műfordításában jelentek meg Bulgakov és Agatha Christie művei is. Irodalmi munkásságáért – egyfajta rehabilitációként – számos szovjet elismerést is kapott, s kitüntették a bolgárok és a finnek is. 72 éves volt, amikor idehaza is megkapta az elismerést: a fiatal íróknak járó József Attila-díjat. Háború alatti tetteivel soha nem dicsekedett, így meglepődött, amikor az izraeli Yad Vashem Intézettől megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Először el sem ment a díjátadásra: „Én ezért nem akarok kitüntetést kapni – mondta. – Amit én tettem, nekem volt segítségemre abban, hogy ép ésszel és tiszta lelkiismerettel átvészeljem azt a kort.”
Élete végén kiadta első verseskötetét: a lágerben írott, papírfecnikre jegyzetelt verseinek gyűjteményét. Az asszony, akinek papíron nyolc férje volt, soha nem ment férjhez, gyereke sem született. Mégsem volt magányos: barátokkal, rokonokkal és kutyákkal vette körül magát. Egyik utolsó interjújában ezt nyilatkozta: „Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni.” 1999-ben halt meg, 85 éves korában.”