K. D. Niki magyar

„… szívem olyan ritmustalan dobogásra váltott, hogy a kardiológián az orvosok is lefordultak volna a székükről, ha abban a percben megvizsgáltak volna. …”

Tudtam, hogy életem legnehezebb alakítása lesz, de mást nem tehettem. Most kell megcsókolnom, mert ha Krisz előtt adom neki az elsőt, akkor az nem lesz túl élethű.– gondoltam magamban, miközben a lelkiismeretemmel küzdöttem.

Mikor elém állt, csak úgy dőlt belőle a pia szag, és egyfolytában nevetett. Nagyon nem volt magánál.
– Te utálsz engem! Miért? Tudod mit, nem érdekes! – motyogta, láttam, hogy ha lehetne itt, és most elaludna.
Még, hogy utálom… cicám…

– Te is bemutatkoznál? – kértem a legártatlanabb hangon. Mire szó szerint lefejelte a padot.
– Természetesen, tanár úr! Angyal Doloresznek hívnak! – mondta olyan erős gúnnyal a hangjában, hogy attól féltem a többi diák is észreveszi a köztünk lévő ellenszenvet.

– Én nem futok tovább! – mondtam fellázadva.
– Tessék, Angyal? Nem hallottam tisztán.
– Akkor, majd ajánlok egy jó fülészt a tanár úrnak, hogy ne legyen nagyobb baj a hallásával.
– Ne szemtelenkedj, Angyal! És indíts, emiatt a beszólás miatt óra végéig futni fogtok, Németh-tel. – intett a pálya felé.

– Már megszoktuk Angyal a késéseidet, ne is erőltesd magad azon, hogy időben megjelenj az órámon. Gazdag nem kértem a véleményedet, de egyébként igazad van, órák után itt maradsz Angyal! – mondtam szigorúan, miközben semmi kedvem nem volt kettesben maradni vele, de nincs más választásom, túl feltűnő lenne a többi diákomnak, hogy Dolli bármit tesz, nem kap érte büntetést.
– Ülj a helyedre, és maradj csendben. – utasítottam, mire fanyalogva beült a padjába.

Leszedtem karját a nyakamról, majd egy erőteljes rúgással kinyitottam az ajtót. Magam sem értem, hogy sikerült. Nem is tudtam, hogy ekkora erővel áldtak meg az égiek.
– Tudod, azt is megvárhattad volna, amíg kinyitom. – mondta vigyorogva, majd a zsebébe nyúlt, előre, ahol én nem néztem, és meglóbálta az orrom előtt a kulcsot.
– Köszi. – mondtam enyhe szarkazmussal, és bokán rúgtam.
– Ez komoly? Te tényleg megrúgtál, Angyal? – meredt rám nevetve. – Nem halsz bele, Herczeg! Most pedig, mutasd merre van a szobád! – kértem ugyanabban a gúnyos hangnemben.

– Már bosszút álltál! Legalább is rajtam. Nem akarok csak annyit, hogy húzz el innen, és hagyj egyedül. Nem kell a szerelmed! Tőled nem kell semmi! Eleget tettél értem, és most nézz rám milyen szerencsétlen vagyok. () Összetörtél, számtalanszor megaláztál, és most idetolod a képed azzal, hogy szeretsz, és azt várod, hogy hajoljak meg előtted, mikor a legnagyobb fájdalmat érzem, amit egy nő érezhet. Miattad, a hatalmas bosszú vágyad miatt!

– Bukok a magas, szőke pasikra, akik tahó módon viselkednek a nőkkel! – néztem rá gyilkos tekintettel, amit ő is viszonzott, ám mielőtt még visszavághatott volna, nagyi odalépett hozzánk.
– Gyerekek! Mielőtt még kinyírjátok egymást mit szólnátok hozzá, ha előkészülnénk az ebédhez? – mosolygott.
– Itt maradsz? – nézett rám kíváncsian Krisz.

– Semmi baj, kics…Angyal! Nem fáj. – köszörülte meg a torkát. – Megyek, veszek fel egy másik pólót. – mondta, és szinte elrohant.
Azt akarta mondani, kicsim? Nem mondaná, ha annyira gyűlölne!