Az írás olyan, mint az imádság: beszélsz valakihez, akit nem látsz és sohasem fogsz látni, sohasem fogsz megismerni, mégis tudod, hogy könyvedet olvasva hallgat rád, legalábbis reméled, hogy hallgat rád, azt akarod, hogy hallgasson rád.
Most már tudom, mit szeretnék majd, ha férjhez megyek. Nagy ágyat szeretnék, hófehér ágyneművel. Azt akarom, hogy a férjem úgy érjen hozzám, ahogy az Isten nyúlt a világhoz, amikor megteremtette.
Én sohasem gondolok rá, hogy fekete vagyok. Sokkal inkább az énemmel foglalkozom, önmagamnak azzal a részével, amelyik azt súgja nekem, hogy én én vagyok.