Nagyon érdekes a tapasztalatom Malerman könyveivel. Az első könyve a Madarak a dobozban hatalmas kedvenc lett. Azonnal beszippantott a történet, a stílus, a megalkotott világ, tele van feszültséggel még akkor is, amikor nem történik éppen semmi extra. Szó szerint, él a történet. Ezután olvastam a Ház a tó mélyén című művét, ami bár nem lett kedvenc, de határozottan egyedi és szintén van benne egyfajta izgalmas várakozás, hogy mi fog ebből kisülni. A végzet tébolyult kereke viszont számomra csalódás volt, nem a fő szál, mert az megint csak különleges lett, de úgy érzem, hogy Malerman rövid távon tud remekül alkotni. Túlságosan aprólékos, vontatott, elnyújtott és zavaros lett. Majd érkezett a Malorie, amitől kissé tartottam ennyi idő után, de végül úgy éreztem, hogy igen ez Malerman. A szerző úgy tért vissza a Madarak a dobozban világába, mintha otthon lenne.
Egy dolog biztos, hogy az írónak elképesztő fantáziája van, remek történeteket tud kiagyalni és mindehhez van egy stílusa, ami olvastatja magát, érzi az olvasó a lappangó feszültséget, könnyedén magam elé tudom képzelni az eseményeket, csak peregnek a fejemben, mint egy film és sosem lehet tudni, hogy végül hová érkezünk meg. Hajlamos rá, hogy nem rág mindent az olvasó szájába, ránk bízza, hogy tovább gondoljuk, kipótoljuk az eseményeket, ez pedig megoszthatja az embereket, mert nem mindenki számára élvezhető. Én kifejezetten szeretem ezt, hiszen, egy olyan dolog, ami rejtély marad, mindig ijesztőbb, mintha mindenre fény derül.
Időnként, felötlik bennem, hogy mit szív, amikor ír, annyira furcsa és zavaros tud lenni, de pont ettől lesz más, különleges.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mivel fog még előrukkolni a szerző. :)