John Williams amerikai

Élete negyvenharmadik évében William Stoner megtanulta, amit mások jóval fiatalabban tanulnak meg: hogy az ember nem azt szereti utoljára, akit először szeretett, s hogy a szerelem nem vég, hanem folyamat, aminek során egy ember megpróbál megismerni egy másikat.

246. oldal

Igen fiatalon Stoner azt hitte, a szerelem abszolút létállapot, amelyhez, ha szerencséje van, az ember hozzáférhet; érettebben úgy döntött, hamis vallás mennyországa az, amire csak derűs hitetlenkedéssel, szelíden ismerős megvetéssel és kínos nosztalgiával tekinthet. Most, középkorúan kezdett rájönni, hogy nem kegyelmi állapot, nem is önáltatás; a valamivé válás emberi folyamatának látta most, olyan helyzetnek, amelyet pillanatról pillanatra, napról napra újra feltalál és alakít az akarat, az értelem, a szív.

247. oldal, 13. fejezet (Park, 2015)

Az ember megszületik, hazugságokat szív magába az anyatejjel, hazugságokon nevelkedik, aztán még kifinomultabb hazugságokra tanítják az iskolában. Az egész életét hazugságok között éli, aztán amikor közeleg a halál, rádöbben, hogy nincs semmi, semmi, csak önmaga, meg amit tehetett volna. De nem tette meg, mert a hazugságok azt súgták neki, van valami más is. És ekkor már tudja, hogy övé lehetett volna az egész világ, mert egyedül ő ismeri a titkot, de már késő. Megöregedett.

Az igazságot nem ismerem; csak emlékeimet.

23. oldal

És mint minden utazó, ő is úgy érezte, sok mindent kellene még elvégeznie, mielőtt útnak indul, de sejtelme sem volt róla, hogy mi lenne az.

17. fejezet

Negyvenkét éves volt, semmit sem látott maga előtt, aminek örülhetne, és vajmi keveset maga mögött, amire szívesen emlékezne vissza.

230. oldal

– Bölénysülttel teli has, jó adag whisky. Már csak egy nő hiányzik.

199. oldal

    Miller vigyorogva csóválta a fejét.
    – Magának aztán van beszélőkéje, fiam. Az egyszer biztos. Ezt tanulta a Harvardon?
    Andrews mereven bámult rá. Aztán elmosolyodott.
    – Nem uram. A Harvardon nem beszél az ember, hanem hallgat.
    – Hát – mondta Miller. – Ez bizony jó ok arra, hogy otthagyja. Az ember néha igenis mondja ki, ami a bögyében van.

40-41. oldal

Azon a nyáron újraolvasta a klasszikus és a középkori latin nyelvű költőket, különösen a halálról szóló verseiket. Újból elámult, milyen könnyedén, méltóságteljesen fogadták a halál tényét a római lírikusok, mintha a nemlét, amivel farkasszemet néztek, csupán elismerése volna a leélt esztendők gazdagságának; és megdöbbentette az a keserűség, félelem és alig leplezett gyűlölet, amivel a latin hagyomány kései keresztény követői tekintettek arra a halálra, amely nekik, akármilyen bizonytalanul is, de gazdag és boldog öröklétet ígért, mintha a halál és az ígéret csupán életük kicsúfolása, megrontója lenne.

55. oldal

1910-ben, amikor a Missouri Egyetemre beiratkozott, William Stoner tizenkilenc éves volt. Nyolc évvel később, az első világháború tetőpontján megszerezte doktori fokozatát, oktatói állást kapott az egyetemen, és ott is tanított egészen 1956-ban bekövetkezett haláláig.

(első mondatok)