John Williams amerikai

Élete negyvenharmadik évében William Stoner megtanulta, amit mások jóval fiatalabban tanulnak meg: hogy az ember nem azt szereti utoljára, akit először szeretett, s hogy a szerelem nem vég, hanem folyamat, aminek során egy ember megpróbál megismerni egy másikat.

246. oldal

Igen fiatalon Stoner azt hitte, a szerelem abszolút létállapot, amelyhez, ha szerencséje van, az ember hozzáférhet; érettebben úgy döntött, hamis vallás mennyországa az, amire csak derűs hitetlenkedéssel, szelíden ismerős megvetéssel és kínos nosztalgiával tekinthet. Most, középkorúan kezdett rájönni, hogy nem kegyelmi állapot, nem is önáltatás; a valamivé válás emberi folyamatának látta most, olyan helyzetnek, amelyet pillanatról pillanatra, napról napra újra feltalál és alakít az akarat, az értelem, a szív.

247. oldal, 13. fejezet (Park, 2015)

Negyvenkét éves volt, semmit sem látott maga előtt, aminek örülhetne, és vajmi keveset maga mögött, amire szívesen emlékezne vissza.

230. oldal

És mint minden utazó, ő is úgy érezte, sok mindent kellene még elvégeznie, mielőtt útnak indul, de sejtelme sem volt róla, hogy mi lenne az.

17. fejezet

Az ember megszületik, hazugságokat szív magába az anyatejjel, hazugságokon nevelkedik, aztán még kifinomultabb hazugságokra tanítják az iskolában. Az egész életét hazugságok között éli, aztán amikor közeleg a halál, rádöbben, hogy nincs semmi, semmi, csak önmaga, meg amit tehetett volna. De nem tette meg, mert a hazugságok azt súgták neki, van valami más is. És ekkor már tudja, hogy övé lehetett volna az egész világ, mert egyedül ő ismeri a titkot, de már késő. Megöregedett.

Az igazságot nem ismerem; csak emlékeimet.

23. oldal

És hirtelen, amint kimondta a szavakat, tényleg nem volt jelentősége. Egy pillanatra átérezte ennek igazát, és hónapok óta először legördült a szívéről az elkeseredés súlya, amelynek nagyságát eddig fel sem mérte egészen. Szinte kótyagosan, majdnem nevetve ismételte meg:
– Tényleg nincs jelentősége.

239. oldal (Park, 2020)

Azon a nyáron újraolvasta a klasszikus és a középkori latin nyelvű költőket, különösen a halálról szóló verseiket. Újból elámult, milyen könnyedén, méltóságteljesen fogadták a halál tényét a római lírikusok, mintha a nemlét, amivel farkasszemet néztek, csupán elismerése volna a leélt esztendők gazdagságának; és megdöbbentette az a keserűség, félelem és alig leplezett gyűlölet, amivel a latin hagyomány kései keresztény követői tekintettek arra a halálra, amely nekik, akármilyen bizonytalanul is, de gazdag és boldog öröklétet ígért, mintha a halál és az ígéret csupán életük kicsúfolása, megrontója lenne.

55. oldal

Azután elmosolyodott, mintha egy emléken; eszébe jutott, hogy hatvanéves, hogy túl van már az ilyen szenvedélyen, ekkora szerelmen.
De nem volt túl rajta, tudta, nem is lesz soha. Ott volt a fásultság, a közöny, az eltávolodás alatt engesztelhetetlenül, állhatatosan; mindig ott volt. Ifjúkorában nagylelkűen, felelőtlenül tékozolta; a tudásnak adta, amelyet – hány éve is? – Archer Sloane fedett fel előtte; Edithnek adta, az udvarlás és házasságkötés első vak, ostoba időszakában; és Katherine-nek úgy, mintha még sohasem adta volna oda senki másnak. Élete minden pillanatának adta a legkülönfélébb formákban, s talán akkor a leginkább, amikor nem is volt tudatában. Nem a szellem, nem a test szenvedélye volt ez; olyan erő volt, amely mindkettőt magában foglalta, mintha csupán a szeretetnek volnának anyagai, sajátos szubsztanciái. Egy nőnek, egy versnek mondta egyszerűen: nézz rám! Élek.

317. oldal (Park, 2015)

1910-ben, amikor a Missouri Egyetemre beiratkozott, William Stoner tizenkilenc éves volt. Nyolc évvel később, az első világháború tetőpontján megszerezte doktori fokozatát, oktatói állást kapott az egyetemen, és ott is tanított egészen 1956-ban bekövetkezett haláláig.

(első mondatok)