!

John Keats brit

1795. október 31. (London) – 1821. február 23. (Róma)

Tudástár · 38 kapcsolódó alkotó · 2 kapcsolódó könyv

Nemférfi

Képek 1

Könyvei 21

George Gordon Noël Byron – Percy Bysshe Shelley – John Keats: Byron, Shelley, Keats versei
John Keats: John Keats versei
Percy Bysshe Shelley – John Keats: Shelley és Keats versei
John Keats: John Keats legszebb versei
John Keats: Keats levelei
John Keats: Lyric Poems
George Gordon Noël Byron – John Keats: Byron / Keats
John Keats: Selected Poetry
John Keats: The Complete Poems
John Keats: Selected Letters

Kapcsolódó kiadói sorozatok: A világirodalom gyöngyszemei · Sziget Verseskönyvek · Az angol líra kincsesháza Európa · Európa Diákkönyvtár Európa · Lyra Mundi Európa · Macmillan Collector's Library angol · Faber Nature Poets Faber and Faber angol

Szerkesztései 1

John Keats – Paul de Man (szerk.): The Selected Poetry of Keats

Antológiák 28

Szerb Antal (szerk.): Száz vers
George Gordon Noël Byron – Percy Bysshe Shelley – John Keats: Byron, Shelley, Keats versei
Baranyi Ferenc (szerk.): Rád gondolok
Óda a nyugati szélhez
Dornbach Mária – Szász Elizabeth (szerk.): Tavirózsa kisasszony
Kosztolányi Dezső (szerk.): Idegen költők
Somlyó György (szerk.): Szonett, aranykulcs
Komlós Aladár (szerk.): Külföldi versek könyve
Vas István (szerk.): Vallomás
Katona Tamás (szerk.): A szépség lányai

Róla szóló könyvek 4

Péter Ágnes: Keats világa
Geoffrey Moore: John Keats
Vas István: Az ismeretlen isten
Boris Ford: From Blake to Byron

Népszerű idézetek

Gregöria_Hill>!

Szánj meg! Kegyelmezz! Ó szeress! Szeress
irgalmasan, ne kínzón – sír szavam –,
szeress egyértelműn, híven, nemes
szívvel, maszk nélkül, tisztán s folttalan!
Ó, hagyd, hogy mindened enyém legyen!
[…]

Fannyhoz (347.p.)

Bolondkandúr>!

Minden ami szép, öröm lesz örökké:
bűbája egyre terjed; soha többé
nem mehet veszendőbe; hűs lugast
sző körénk, hol üde alvás maraszt,
nyugodt légzés, egészség, édes álom.

Endümion (64. oldal - Európa 1975)

>!

Morog a puszta part alatt, amint
erős dagállyal tölt be húszezer
barlangot, melyet éjjel visszanyer
Hekate s árnyas hangjuk zeng megint.
Gyakorta meg szelíd kedélye ring
s a csöpp kagyló is éppen ott hever,
ahol lehullott, mert hullám se ver
s lekötve most a menny viharja mind.
Ha szemgolyód a kínoktól sötét:
legelje hát a tenger távolát;
ha füled durva zajjal megtelik
s únja az élet súlyos dallamát:
egy vén barlang mellett merengj, amíg
meghallod majd a nimfák énekét.

A tenger

orvosi_székfű>!

Én ésszel fel nem érhetem a mértékletes élet doktrínáját, hogy mi köze van annak az emberi társadalom méltóságának fogalmához, a kunyhólakó boldogságának eszményéhez. Én csak lekerekített ellentétekben tudok fogalmazni: mire valók az ember ujjai, vajon hogy pénzt számoljon vagy egy lágy fehér kezet szorítson velük? Vajon szóvirágok gyártására vagy csókra lettek az ajkak? S mégis a nagyvárosokban kitaszítják maguk közül azt, akinek nincs pénze, a parasztasszony meg koszban és nyomorban él, ha nem bánik nagy mértékletességgel azzal, amije van. Jelenleg a társadalom olyan, hogy így kívánja meg, s ez engem arról győz meg, hogy e világ nagyon fiatal még és a tudatlanság állapotában leledzik. Barbár korban élünk.

84. oldal (öccsének, Tomnak, 1818. július 3., 5., 7., 9.)

1 hozzászólás
Cneajna>!

A Magányhoz

Ó, Magány! Ha társaságom te vagy,
ne éljünk a komor épületek
halmaza közt: másszuk meg a hegyet,
– a Természet tornyát –, arasznyinak
tűnnek onnan virágos völgyfalak
s kristály folyójuk; hadd őrizzelek
lombsátorban, hol elijesztenek
méhet gyűszűvirágról gyors vadak.
De bár veled kedvvel kószálok ott,
egy tiszta szellem édes bűvköre,
kinek szava csiszolt ész tüköre,
szívem öröme; s egyet jól tudok:
tán emberfajtánk legfőbb gyönyöre,
ha két rokonlelket rejt otthonod.

15. oldal, ford. Kálnoky László

Kapcsolódó szócikkek: magány
Gregöria_Hill>!

Soha egyetlen sort nem írtam úgy, hogy közben – ha csak egy pillanatig is – a publikumra gondoltam volna. (…) valami nagy és nemes közügyért hajlandó volnék az Etna kráterébe ugrani, de a publikum érzelgős elismerését utálom.

Reynoldsnak, 1818. április 9.

Cheril>!

s ha érzem – te tűnő árny, te szép! –
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók – akkor, akkor a
mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok (Szabó Lőrinc ford.) - 30. o.

>!

FANNYHOZ

Szánj meg! kegyelmezz! ó, szeress! szeress
irgalmasan, ne kínzón – sír szavam –,
szeress egyértelműn, híven, nemes
szívvel, maszk nélkül, tisztán s folttalan!
Ó, hagyd, hogy mindened enyém legyen!
E forma, báj, s csókod, a vágy remek
csemegéje – e kéz, ez égi szem,
s meleg, fehér, százcsábú kebeled –
lelked s magad; – add mindezt irgalomból,
egy hajszálnyit ha megvonsz, meghalok;
s ha tán tovább él, többé sose gondol
tétlen nyomorában szegény rabod
életcéljára – lelkem ínye új
ízt nem érez, s becsvágyam megvakul!

347. oldal

2 hozzászólás
>!

Szeszélyes lány a hírnév, nem hajol
a hozzá térden esdőhöz sose,
de holmi közömböst megudvarol,
sekélyes szívűt kitüntet kegye;
cigány ő – szóra sem érdemesít
olyat, ki nem tud nála nélkül élni;
csalárd – suttogásra fület se nyit,
a rágalomtól fél annál, ki dicséri;
cigány, az, igen, Nílus-ivadék,
gonosz Putifár sógorasszonya.
Sóvárgó Bárdok! sajgó-szívű nép,
bolondok ti! fel méltó bosszura!
Köszöntsétek, s azzal hagyjátok ott,
akkor tán majd ő jár utánatok.

A hírnévről

Lunemorte P>!

Shelley:
Himnusz egy értelem szépségéhez

Egy láthatatlan Erő roppant árnya
leng köztünk láthatatlanul- akár
a nyári szél, amely csapongva száll,
verdesvén a világot kósza szárnya –
s mint ormok fenyvei mögé szórt hold sugára,
kósza fényével úgy követ
emberi arcot és szívet;
mint hang és szín, ha alkonyúl a táj,
mint csillagtépte fellegek,
mint zene, amely ellebeg –
mint ami annál édesebb,
szépségében minél rejtélyesebb.
Szépség szelleme, ki önnön színeddel
szentelsz be mindent, eszmét s alakot,
amire sütsz – hová tűnsz? mért hagyod,
hogy még zordabb legyen itt e kietlen
siralom-völgye, hol élnünk kell kivetetten?
Kérdd, mért nem sző a nap örök
szivárványt a folyó fölött;
mért huny ki, ami egyszer ragyogott;
homályt e földre mért igéz
álom, rém, halál, születés,
mért, hogy az ember ily vadul
szeret s gyűlöl, remél s kétségbe fúl?
Bölcs és költő ottfentről soha még e
kérdéseire választ nem kapott –
ezért marad Menny, Szellem, Démonok
csak hiú buzgalmuk örök meséje,
gyarló szavak: a lét kétes, múló esélye
nem tágít varázsukra sem
attól, mit fül hall, lát a szem.
Csak fényed, mely ormot ködből kibont,
s zene, mit éji szél lop a
néma hangszer húrjaiba,
vagy víztükrön holdfény lehet
az élet dúlt álmára enyhület.
Remény, Szerelem, Önérzet, akár
a felhők, jön és máris illanó.
Halhatatlan lenne s mindenható
az ember, ha, nagy idegen! Te már
szívében örökös székhelyet tartanál.
Vonzalmak követe, te fény
és árny, a szeretők szemén,
te – ember eszméletét felszitó,
mint hunyó lángot a sötét!
Ne menj, mint árnyad jött elébb,
másként lesz oly rideg-reális,
mint félelem s élet volt, a halál is.
Már kisfiúként odvas romokon,
csillagzó erdők s hallgatag szobák
során üztem a szellemek szavát,
hogy tán lehet majd vélük szólanom,
mákonyos neveket ízlelve ajkamon:
de meg nem hallgattak, elém
se tűntek, míg merengve én
a sorson, élvén édes évadát
a szélnek, mely szárnyára kap
feslő virágot, madarat –
árnyad egyszerre rám esett;
ó, felsikoltó, vad önkívület!
Megfogadtam, hogy neked szentelem
minden erőmet, s mondd, nem állom-e?
Őket hívom, mint már oly sokszor, e
kísérteteket most is, siketen
kongó sírjukból, kik, megosztván szertelen
vívódásaimat, s a kéjt,
velem tölték az irigy éjt –
tudják, szívemnek nem volt öröme
a remény nélkül, hogy kiváltod
a szolgaságból e világot,
hogy te, ó rettentő varázs
kimondod, amit nem mondhat ki más.
Dél múltával derültebb s ünnepibb
lesz a nap is – van olyan harmónia
az őszben, s egének oly csillaga,
mely nyáron át nem látszik s hallatik,
mintha nem lehetne s nem is lett volna itt!
Tedd hát, hogy ez a hatalom,
mely sóvár ifjúságomon
rám hullt, mint a természet igaza,
töltse be teljes életét
annak, ki érted égten ég,
s kit, szép Szellem, bűvöd tanít
merni, s szeretni minden emberit.
Somlyó György fordítása

129-132. oldal