Johanna Spyri svájci

Amire nagyon vágyik az ember, az előbb-utóbb mindig teljesül, csak akkor nem, azt hiszem, ha amire vágyik, nem válik javára.

Nagyapa ünneplőben

– Télen iskolába kell járnia – magyarázta nagyapa –, ott írni, olvasni tanul az ember, s az nem megy mindig olyan könnyen. De az segít egy kicsit, ha az ember a ceruzája végét rágja.

43. oldal - A nagymamánál

Mégiscsak az a legszebb dolog, ha egy régi barát újra visszatér és kezet ad, mint valamikor régen. Ez megvigasztalja a megszomorodott szívet, úgy érezzük, hogy mindent újra viszontláthatunk, amit valaha szerettünk.

– Igen, tudom már – kiáltott fel –, hiszen minden úgy történik, hogy a javunkra váljon, és ezért lehetünk boldogok, ezért lehet a szívünk tele jósággal és szeretettel!

221. oldal

Mayenfeld, a festői kisváros egy hegylánc lábánál fekszik, melynek csúcsai sötéten és fenyegetően néznek le a völgyre.

(első mondat)

– […] És tudod-e miért örvendeznek annyira a csillagok, és miért kacsintgatnak ránk?
– Nem! Nem tudom – felelte Klára.
– Mert látják fentről, hogy idelent minden rendben van. Senkinek sem kell félnie semmitől, mert minden úgy történik, ahogy az a legjobb. Annak örülnek a csillagok odafönt – látod, hogy integetnek? –, hogy mi is örülünk és vidámak vagyunk.

230. oldal, Megérkeznek a távoli barátok (Móra, 1971)

[…] Heidi ott ült Klára mellett, és hangosan olvasott. A kislány maga is meg volt döbbenve, és egyre jobban örült a számára most megnyíló új világnak, melyben a fekete betűk életre kelnek, emberekké, tárgyakká, és izgalmas, érdekfeszítő történetekké alakulnak.

69. oldal, 10. fejezet - A másik nagymama

Hatalmas szél támadt, fütyült, dudált az ágak között. Heidinek tetszett a szél éneke, nemcsak a fülével találta szépnek, hanem a szívével is, mert jókedvűvé, vidámmá tette. Úgy ugrált, táncolt a vén fenyők alatt, mintha valami nagy öröm érte volna.

24. oldal, Nagyapánál (Móra, 1971)

Ha valaki egy igazi jó barátot elveszít, mindenütt érzi a hiányát.

83. oldal, 6. fejezet - Váratlan javaslat (Harmat, 2001)

És Heidi olvasni kezdett, egyre magabiztosabban.
A nagymama csöndben ült, arcán leírhatatlan öröm. Heidi még sohasem látta ilyennek. Könnyek csorogtak le az arcán, és amikor a kislány befejezte, gyerekesen kérte:
– Még egyszer, Heidi. Olvasd el még egyszer.
A kislány elkezdte elölről, hiszen neki is öröme tellett benne.
– Ó, Heidi, egyszerre olyan világos lett, olyan világos lett a szívemben. Ó, de jót tettél velem, Heidi!

159. oldal - Nagypapa ünneplőben