Jo van Ammers-Küller holland

Elkésel! – figyelmeztette Wies a barátnőjét. De csak kötekedett vele. Tine úgy tett, mintha nem is hallaná. A szűk utcácskába értek, ahol a laboratórium volt. Wiest egy szőke diák érdekelte s azt remélte, hogy itt találkoznak. A diáknak azonban nyoma sem volt. A két lány tehát visszafordult, ugyanazon az úton haladva, amelyen jöttek, – s visszatértek Geothére, pontosabban Geothének Friederike Brion iránti szerelmére. Wies egybevetette irodalomtanárjának száraz előadását dr. Heloma ragyogó tanulmányával, amely a „Rundschau”-ban jelent meg erről a tárgyról. csak miután Wiest hazakísérte s az öreg Delft csendes utcáin, az esti szürkületben, maga is hazafelé indult, Tine csak most kezdett eszmélni, hogy a fiatal Geothéről beszélve, mindig dr. Helomát látja maga előtt,a költőt képzeletében Heloma vonásaival ruházza fel, Heloméval, aki büszkén és rendíthetetlenül ugyancsak a saját útjait keresi s akinek egy napon bizonyosan ugyancsak nagy költővé kell lennie; s boldog szégyenkezéssel lassacskán azt is tudomásul vette Tine, hogy nagy és tiszta szerelmét ő is – mint egykor ama Friederike Brion – egy ifjú művésznek adja majd, múzsája lesz… s a szerelmes szenvedések és örömök, melyekben a kiválasztott és elhagyott sesenhelmi papleánynak része volt, most önnön érzéseit festették alá tragikus-regényesen és bánatos, édes hangulatba kezdték őt ringatni. Mihelyst azonban felhangzott a templomtorony felől, az őszi levegőt megrezgetve, az öreg óra fontoskodó és nehézkes öt ütése, Tine ábrándjai szétfoszlottak. Két napja egyébről sem esett szó, mint a mai vacsoráról. Mintha az, ki tudja, miféle ünnepélyes esemény lenne számára.

A nagy indiai személyszállító gőzösnek menetrend szerint napnyugta előtt kellett volna befutnia Génua kikötőjébe. Azonban váratlanul, három mérföldnyire a parttól, szemben a várossal és a szürkéskék hegyekkel, horgonyt vetett. A forró déli nap hevében vörösen izzott a tenger, lángoltak a hajó kis, kerek ablakszemei és aranyszárnyú sirályok vijjogó serege rajzott a part felől. Amikor a motor nyugodt, egyenletes, már oly ismerős dübörgése és dohogása elhalt, a csend váratlan volt és félelmetes. Az első osztály fényűző éttermében éppen búcsúzkodtak az utasok. A beszélgetés elnémult, csak a ventillátor zümmögött tovább egykedvűen és a boyok folytatták a tálalónál csörömpölésüket késekkel, villákkal, poharakkal. Az imént még mosolygó arcokon csodálkozás, rémület, bosszúság. A fiatal tisztet csak akkor vették észre, amikor a terem közepén állt és beszélni kezdett. Bejelentette, hogy az olasz kormány parancsa értelmében a hajónak reggel előtt nem szabad befutnia Génua kikötőjébe. Hogy miért, azt csak a jó Isten tudja. De miután a hajóút mindeddig igazán kellemes és zavartalan volt, ez a félnapi késedelem számításba sem ön.

A szajnai esküdtbíróság nagy tárgyalási termében hangos zsongás, akár valami méhkasban; minden szék, minden pad, minden ablakfülke foglalt; már órákkal a tárgyalás kezdete előtt remeg a helyiségben a forró izgalom. Rövidesen megkezdi párharcát Párizs két leghíresebb ügyvéde; vádakat fognak felrepíteni, jóhangzású neveket sárbarángatni, gúnyos gyanusításokat eregetni, vagy felháborodva visszautasítani. A cél: megnyerni a bírót. AZ évszázad legnagyobb botránya kerül tárgyalásra. Ma a bíróság mondja ki a döntő szót! A „levélbotrányról” van szó, ez éleszti ma az egész francia nép izgalmát; politikai per még sohasem támasztott ilyen érdeklődést és általános hevületet. A „Gazette de France”-ban megjelent egy levélsorozat, a leveleket állítólag Lajos Fülöp, a polgárkirály írta tíz évvel ezelőtt Talleyrand-nak; tartalmuk árulás Franciaország ellen, összejátszás az ellenséges Angliával. Lajos Fülöp tekintélye régóta megingott; népszerűsége letűnt; a mai tárgyalás csak láncszem a személye és állása ellen intézett támadások sorozatában. Minden ellensége itt van most; a köztársaságiak, de a száműzött Borubonok hívei is; az aencien régime hercegei és márkijai, mindenekelőtt pedig a bonapartisták, kiknek tábora nyugtalanítóan növekedett az utóbbi időben. AZ első sorokban ülnek a nagy császár marsalljai és tábornokai; a mai nemzedék már alig ismeri hőstetteiket, de neveik még mindig legendásan csengenek…

Előszó