Jeremej Ajpin hanti
1948. június 27. (Varjogan, Szovjetunió) –
Teljes név | Еремей Данилович Aйпин |
---|---|
Katalógusnév | Ajpin, Jeremej |
Nem | férfi |
Életrajz |
Könyvei 4
Antológiák 3
Népszerű idézetek
Én magam is éreztem, hogy a nyírfakéreg merítőedényből ivott forrásvíz erőt ad nekem. Éltető víz volt ez. Nehéz szavakba önteni az ízét. Éreztem benne az olvadó hó illatát, az érett áfonya ízét, a vörös áfonya leveleinek aromáját, a zsenge fű alig érzékelhető leheletét, a mocsári moha frissességét, a fenyő és a cirbolya tűleveleinek gyantáját, a bomlásnak indult tavalyi avar kesernyés ízét, a sok-sok fű meg fa gyökereinek nedveit. De benne volt a nyír, a zelnicemeggy, a berkenye, a csipkerózsa, a ribiszke is…
Jeremej Ajpin: A hamvadó tűznél Elbeszélések az Obi Észak hanti népének hitéről, szokásairól, szertartásairól, hagyományairól
– Minden emberi élet felbecsülhetetlen érték.
– Igen, ezt mi mindannyian tudjuk.
– Attól függetlenül, hogy orosz vagy osztják.
– Valóban így van.
– Tehát ti nem tesztek különbséget élet és élet között?
– Számunkra, osztjákok számára minden élet egyformán értékes – biztosította a házigazda.
– Akkor ki tesz különbséget élet és élet között?
– Hát, ti, oroszok.
– Értem.
– Ezért, ha módunkban áll, minden ember életét megőrizzük, aki hozzánk vetődik, nem kérdezzük, ki ő, mivel foglalkozik. Ha fagyos földünkön valaki bajba kerül, nem élheti túl a másik ember segítsége nélkül.
– Hogy értettétek meg, hogy az oroszok mindennél kevesebbre értékelik a sajátjaik életét?
– Az erdei életből – magyarázta készségesen a Gyermekek Apja. – Például minél kevesebb szarvas van a csordában, annál jobban óvják őket. Annál drágábbak a gazdának és a többieknek. Szerintem ez mindig így van: minél kevesebb van valamiből, annál nagyobb az értéke.
XII. fejezet
Amikor idősebb lettem, megtudtam, hogy vérrokonaimon kívül más népek között is vannak rokonaim: manysik, magyarok, észtek, lappok, finnek. És a többiek. Mindenki, aki nemzetségünk ősapjától, a Hódtól származik. Ők is az én fivéreim, nővéreim, nénikéim, bácsikáim. Erről Anyám beszélt nekem. És Apám. Meg Vaszil nagybátyám. Meg Keresztapám, az agg Jefrem.
Hol vagytok, ti, Hód nemzetség tagjai?! Válaszoljatok!
És én, nemzetségemre büszkén a világ minden tájára elküldtem jókívánságomat, üdvözletemet:
– Jó egészséget, rokonok! Legyetek üdvözölve!
Ezekben a napokban fogant meg és él bennem azóta is az érzés, hogy a Föld minden lakója – rokonom.
32. oldal
Jeremej Ajpin: A hamvadó tűznél Elbeszélések az Obi Észak hanti népének hitéről, szokásairól, szertartásairól, hagyományairól
Nyár végén történt a dolog, a zelnicemeggy- és ribiszkeérés idején. Anna dédanyánk fiatalka lány volt akkortájt, bogyót gyűjtött édesanyjával a folyó menti bozótosban, amikor rábukkant a szúnyogok marta, éhségtől elerőtlenedett fejedelemnére.
67. oldal
Hallgattam Nagyanyám hangját. Hol csendes és megfontolt, hol éles és haragos. Igen furcsán ejtette ki a kolhoz szót. Két részre bontva: „kul” – hantiul „ördög, sátán” és „voz” – súlyos teherrel megrakott szán. Az első szó régóta van nyelvünkben, de a másodikat a kolhoz hozta, amikor szarvasfogaton kezdte hordatni a szénát, a fát, a fagyasztott halat, a prém- és szőrmeárut. Nagyanyám kiejtésében a következő értelmezést véltem kihallani: a kolhoz – „az ördög súlyos rakománnyal megrakott szekere” Emberek húzták, beleszakadtak, meghaltak. Azokat pedig, akik nem akarták vonszolni ezt a szekeret, kikiáltották „sámánnak”, „kuláknak” vagy „a nép ellenségének”. Őket – Nagyanyám szavával szólva – azonnal a „sötét házba ültették”, azaz börtönbe zárták. Valószínű ezért nem felejtette el Nagyanyó megemlíteni azokat az időket, amikor özvegyasszonyként húzta a kolhoz igáját az Alsó-Faluban. És ha erre emlékezett, akaratlanul is könnybe lábadt a szeme.
Hát ilyen volt az „ördög szekere”…
A kolhoz
Jeremej Ajpin: A hamvadó tűznél Elbeszélések az Obi Észak hanti népének hitéről, szokásairól, szertartásairól, hagyományairól
– Mamuskám, mi a különbség a Fehér és a Vörös Cár között?
– Oh-o – sóhajtozik. – Hát mindenben különböznek egymástól. Mindenben!
– Pontosan miben?
– A Vörös Cár mindent megtilt. Istenhez imádkozni tilos. Sámánolni tilos. Még azt is megtiltja, hogy a leánykérés és férjhez menés az ősi szokás szerint legyen. Saját szállásodon, saját erdeidben sem élhetsz…
– Hát hol lehet élni?
– Mindenkit behajtanak az orosz falvakba egy kupacba.
– És mi az, amit nem tilt?
– Hála Istennek, azt nem tudja megtiltani, hogy levegőt vegyél.
A Vörös Cár
Jeremej Ajpin: A hamvadó tűznél Elbeszélések az Obi Észak hanti népének hitéről, szokásairól, szertartásairól, hagyományairól
Eltűnődve rokonaimon, az embereken, mindazokon, akik között éltem, nevelkedtem, mint a villám vág belém: micsoda nagyszerű emberek voltak ők!
Sajnos, amikorra ezt megérted, másra is rádöbbensz: arra, hogy milyen sokan elmentek már közülük… És ha hébe-hóba megállsz egy pillanatra a nagy rohanásban, s az emlékek mélyén kutatva rábukkansz egy-egy őseinkről szóló tanulságos történetre, már késő…
Az ember nagyságát még életében kell felismerni és értékelni.
Eszmélésem napja
Jeremej Ajpin: A hamvadó tűznél Elbeszélések az Obi Észak hanti népének hitéről, szokásairól, szertartásairól, hagyományairól
Minden népnek Isten adott ételt fejtegeti tovább Nagyanyám. Kinek krumplit, kinek halat, kinek húst. Minden emberi nemnek Isten adott hajlékot. Kinek kőből, kinek fából, kinek fűből. Minden földnek Isten adott magokat-gyümölcsöket. Az egyiknek gabonát termeszteni – kenyeret nevelni, a másiknak különös tengerentúli gyümölcsöket, a harmadiknak vörös áfonyát- bogyót, fekete áfonyát-törpemálnát. De a vöröscár-idejebeli kolhoz mindent összekevert, szól szigorúan Nagyanyó. Az égvilágon mindent összezavart. Értelmetlen, haszontalan munkára kényszerítette az embereket.
A kolhoz
Jeremej Ajpin: A hamvadó tűznél Elbeszélések az Obi Észak hanti népének hitéről, szokásairól, szertartásairól, hagyományairól
A kísérő bevezette a foglyot: egy törékeny, hosszú fekete hajfonatos, hosszúkás, barna arcú fiatalasszonyt. Két vállát vékony karjaival átfogva – akár egy kamaszlány – megállt a küszöbön. Látszott, hogy majd megveszi az Isten hidege egy szál ruhában. Ha nem volt elég emberük kíséretre, őrzésre és a többi kötelező szolgálati teendők ellátására, legelőször a meleg ruhát vették el a foglyoktól, hogy ne tudjanak megszökni. Így maga a fagy is egyfajta vörös őr lett.
56. oldal