!

Jenny Taylor Magyar német

2001. január 23. (Magyarország) –

Jenny_Taylor I
11 figyelő · 21 figyelt · 15 értékelés · 1 polc · 1 karc · 0 észlelés
Teljes névJenny Taylor
Nem
Honlaphttps://sites.google.com/view/jenny-taylor-konyvek/
Facebookhttps://www.facebook.com/jennytaylorauthor/
Instagramhttps://instagram.com/jennytaylorauthor

Képek 12

Könyvei 3

Jenny Taylor: Otthon
Jenny Taylor: A sivatag virága
Jenny Taylor: Levendulák földjén

Népszerű idézetek

>!
_Ellamara_

Amilyen erős voltál
Olyan gyengéd
Most utoljára látlak
És figyellek, ahogy lélegzel
Itt egy dal a szívednek
De ha csend van,
Tudom, az mit jelent
Ezért aztán hazakísérlek
Hazakísérlek

Ők mind New York-ban születtek ma éjjel
És valaki kislányát elragadják a világról ma éjjel
A csillagok és sávok oltalmában

>!
_Ellamara_

Érdekes az élet. Változást
akartam. És meg is kaptam. De vajon mi jöhet még?

>!
Anarchia_Könyvblog P

Kedveltem Omegát, ugyanakkor gyülőltem is. Féltem tőle, egy részem mégis azt kívánta, bár ő lenne az édesanyám. Aki mindenkinél jobban ismer. És mindig vigyázz rám.

>!
Anarchia_Könyvblog P

Éreztem, hogy az alapok nélküli életem szép lassan összezuhan. Néztem, ahogy a falak, melyeket hosszú évekig emeltem magam köré, egyszeriben leomlanak, és tűrtem, amint tehetetlenül a mélybe zuhanok.

>!
Anarchia_Könyvblog P

Már nem akartam tudni, miért taszított el magától. Azóta megerősödtem, és már majdnem teljesen fel is nőttem. Megtanultam, hogy az egyetlen, akire mindig számíthatok, az saját magam. Hogy senki más nincs, akire támaszkodhatnék.

>!
Anarchia_Könyvblog P

Érdekes lény az ember – gondoltam magamban. – Néha csak olyan, mint egy állat: az ösztönök vezérlik, és az élete nagy részében valaki más utasításait követi. Csak teszi, amit tennie kell, és nem foglalkozik senki mással a világon. Amikor viszont baj van, hirtelen mindenki egyéniséggé válik.

>!
Jenny_Taylor I

– Te is tudod, hogy nem minden fehér ember rossz. Azzal, ha megölöd őt, nem hozod vissza a testvéredet – mondta halkan. Ezután Kellyhez fordult. Ráncos, remegő kezei közé fogta a fiatal nő arcát. – Gyermekem – mondta szeretetteljesen. – Tudod-e, mily tisztséggel jár ez a toll, melyet viselsz?
– Tudom. Nahele tüntetett ki vele, amiért egyszer megvédtem a törzset néhány telepestől.
Tyee, aki időközben már hátat fordított, és elindult a sátor irányába, most e szavak hallatán megtorpant.
– Tyee, én ismertem az öcsédet – mondta Kelly együttérzően. – Nagyon jó barátom volt. Sőt! Apám helyett apám volt, mióta a szüleim meghaltak.
A törzsfőnököt enyhe bűntudat gyötörte. Megpróbálta visszafojtani könnyeit, és nem gondolni arra a gyűlöletre, amit a fehérek iránt érzett rég nem látott testvére megöléséért. Frusztráltan felsóhajtott, majd megfordult.
– Igazad van, Talulah – ismerte be halkan, majd Kellyre nézett, aki megértő pillantással mutatta ki részvétét.
Hosszú ideig csend vándorolt a társaság körül. Mindenki a törzsfőnök reakciójára várt.
– Nahele barátai a mi barátaink is. Rozene a vendégünk – mondta tompán Tyee. A törzs tagjai gyásztól fásultan fogadták vendégüket, de Tyee nem rótta volna meg őket érte, hisz neki fájt közülük a legjobban Nahele halála.

>!
Jenny_Taylor I

Leszálltam Argenterie-ról, és ledobtam a cipőmet. Mezítláb sétálgattam tovább a lila virágtengerben, nyomomban a lovammal. Valahol a közepén járhattunk a mezőnek, amikor nem messze egy régi ház romjaitól megálltam, és megszedtem a csokorra valót. Argenterie érdeklődve figyelte minden mozdulatomat. Megszaglászta a kezem, majd belefújt a hajamba.
– Mi a helyzet, kisherceg? – suttogtam. Elengedtem a kötőféket, és hátráltam egy lépést.
Argenterie feszülten figyelt. Kiléptem oldalra, ő pedig tekintetével és feje lendítésével követett. Visszasasszéztam jobbra, ő pedig szintén abba az irányba szökkent. Felszegte a fejét, és játékosan bólogatni kezdett.
– Gyere – csaptam össze a tenyerem, majd hátat fordítottam, és futni kezdtem a végtelen dombok felé. Argenterie felhorkantott, és utánam eredt. Egyre gyorsabban futottam, s ahogy a szél feltámadt, a levendulaültetvény hajladozni kezdett, a hajam pedig egyre kócosabban lobogott utánam. De nem érdekelt.
Felszabadultan és mérhetetlenül boldogan rogytam össze az ültetvényen, amikor kifáradtam a céltalan rohangászásban. Argenterie is megtorpant. Megkerült, majd lehajolt hozzám a földre. Puha orrát az arcomnak nyomta, majd elkezdte rágcsálni a hajamat.
– Ne egyél meg, hé! – nevettem, miközben a földön fekve próbáltam visszatartani a lovam fejét. Feltápászkodtam, és folytattam a játékot. Felé léptem, és felemeltem a kezem, mint aki meg akarja ijeszteni. – Búú!
Argenterie ugrott egyet, majd peckesen ismét megkerült. Látszott rajta, mennyire élvezi. Én is megfordultam, s mikor utunk kereszteződött, a magasba lendítettem a kezem, ő pedig boldogan felágaskodott.
Mikor mellső patái földet értek, közelebb léptem, ő pedig egyenesen az arcomba fúrta kíváncsi, szeretnivaló tekintetét. Megigazgattam az összekócolódott üstökét, majd átöleltem a nyakát. Éreztem, ahogy ő is megölel, fejét ragaszkodóan a hátamra szorítva.
Hittem, hogy az ilyen pillanatokért érdemes igazán élni.

Jenny Taylor: Levendulák földjén Dans le Pays de la Lavande

>!
Jenny_Taylor I

A lovak már bent álltak az indítókapukban. Láttam, ahogy Fanette reményekkel telve, és egyben idegesen összekulcsolja az ujjait.
A csengő megszólalt, a kapuk pedig kivágódtak a ficánkoló telivérek előtt. A hármas számú Milkyway és a hetes Napoléonunk azonnal az élre tört.
Quentin Chevalier mindössze egy szektorral arrébb ült tőlünk, a páholyban, és annak ellenére, hogy Marie Antoinette majdnem az utolsó helyen kullogott a mezőnyben, hálálnyugodtan bámulta a futamot, klasszikus öregúrként támaszkodva a botjára.
Ahogy a mezőny elhagyta az ezer métert jelző táblát, Milkyway kissé lemaradt, ahogy Napoléon is. Éden Paris és Foudre haladtak leghátul. Marie Antoinette azonban, mintha puskából lőtték volna ki, úgy tört az élre hirtelen.
Míg Lizzie és Kerman darabokra szaggatták a chipses zacskót, addig Fanette a kezeit tördelve kísérte figyelemmel a szoros versenyt. A lovak mostanra már az ezerháromszázas tábla felé robogtak, a közvetítő pedig egyre jobban hadart.

Jenny Taylor: Levendulák földjén Dans le Pays de la Lavande

>!
Jenny_Taylor I

– Hallottam, hogy Marie Antoinette elesett a versenyen – vallotta halkan. Szemével még egy ideig az erdő fáinak lombkoronáját bámulta, majd rám nézett. – Gondolom, ez csak még inkább megerősítette anyát abban, hogy sohase engedje meg a gyerekeinek, hogy zsokévá váljanak.
Felsóhajtottam. Lizzie-nek igaza volt. És mondhattam volna bármit, az nem segített volna rajta.
– Hagyjuk – zárta a témát olyan hirtelen, amilyen váratlanul nyitotta. Visszatette a párnát maga mögé, és hanyatt feküdt a heverőn. – Tudod, nem hibáztatnálak, ha egy szép napon azt mondanád, eleged van, ezért összepakolsz, és visszarepülsz Amerikába.
– Ezt miért mondod?
A kezét a feje alá tette, és úgy bámulta tovább a lugast.
– Mert én a helyedben már rég idegbajt kaptam volna magunktól. Ebben a családban mindenkinek van valami hülyesége. Nem érzem magunkat normálisnak, és ez kezd kicsit zavarni…
– Még hogy nem vagytok normálisak! – mondtam hitetlenül. – Teljesen normális, hogy vannak gondok. Minden családban vannak problémák.
– Jó, de nem ilyenek. A suliban mindenki azt hiszi, én vagyok az undok csodagyerek, aki Provence egyik legszebb csücskéből jött, és aki mindent megkaphat, amit csak akar, meg lovai vannak és bla bla bla… Tudod, hogy van ez.
– Tudom – nevettem. – De megnyugtatlak, teljesen normálisak vagytok.
– Nem, ez nem igaz – felelte teljes meggyőződéssel, és ismét felült. – Itt senki sem normális. Ha nem tudnám, hogy hülyeség, azt mondanám, a járvány óta mindenki megkergült, és a betegség maradék, mutálódott parazitái emésztik az itt élők agyát.
– Mi? Te teljesen hülye vagy! – törtem ki röhögésben.
Lizzie egyetértően bólintott.
– Látod? Én mondtam. Még nem késő, Nicki! Minél hamarabb le kell lépned, mielőtt még te is becsavarodsz – mondta komoly ábrázattal, mintha csak egy drámai pillanatát adta volna elő valamelyik híres filmnek.
– Jaj, te! – vágtam hozzá a párnát, mire ő is nevetni kezdett. Mikor végre lehiggadtunk, megkomolyodva így folytattam: – Nem, azt hiszem, soha nem megyek vissza Massachusettsbe. Most már ez az otthonom, és eszem ágában sincs itt hagyni titeket. Itt vagy te, Fanette, Kerman és Argenterie is. Mit csinálnék nélkületek? Én szeretnék ennek a családnak a részesévé válni, még ha nem is megy mindig minden simán. Lehet, hogy itt sem minden tökéletes, de szerintem keresve sem találhattam volna ennél jobb helyet a világon.

Jenny Taylor: Levendulák földjén Dans le Pays de la Lavande