Jean-Paul Sartre francia

Életemet úgy kezdtem, ahogyan bizonyára végezni fogom: könyvek között. Nagyapám dolgozószobája tele volt könyvekkel: leporolni tilos volt őket, kivéve évente egy alkalommal, októberben, a tanítás kezdete előtt. Olvasni sem tudtam még, de már tiszteltem e lebegő köveket, amelyek egyenesen álltak vagy oldalt dőltek, mint a téglák, szorosan egymás mellett a könyvszekrény polcain, vagy előkelő távközökben, menhir-sorokként. Éreztem, hogy tőlük függ a család boldogulása. Hasonlónak láttam valamennyit, s mintha egy parányi szentélyben hancúroztam volna, zömök, ősi emlékművek között, amelyek tanúi voltak születésemnek, s tanúi lesznek halálomnak is; állandóságuk kezeskedik arról, hogy a jövő ugyanolyan nyugodt lesz, mint a múlt volt. Titokban meg-megérintettem őket, hogy poruk megtisztelje kezemet, de egyébként nemigen tudtam mit kezdeni velük; naponta néztem végig olyan szertartásokat, amelyek értelme felfoghatatlan volt számomra: nagyapám, aki egyébként olyan ügyetlen volt, hogy anyám gombolta be a kesztyűjét, oly magabiztosan kezelte e kegytárgyakat, mint a miséző pap. Ezerszer is tanúja voltam, hogyan kel fel szórakozottan, kerüli meg asztalát, hogyan terem két öles lépéssel a szoba túlsó végén, húz ki habozás nélkül egy kötetet, egy pillantást sem pazarolva a keresésre, s míg karosszéke felé tart, hogyan lapozza át, hüvelyk- és mutatóujja között pergetve lapjait; mihelyt leül, egyetlen hirtelen mozdulattal nyitja ki, „éppen a jó helyen”, s a könyv úgy nyikorog, mint az új cipő.

27. oldal

… én ápoltalak már, mosdattalak, ismerem lázas tested szagát, de mégis szeretlek. Napról napra jobban hasonlítasz jövendő hulládhoz, de én mégis szeretlek. Ha meghalsz, melléd fekszem, s örökre ott maradok, nem eszem, nem iszom, karomban rothadsz el, de én dögnek is szeretlek: semmit sem szeret az, aki nem szeret mindent.

Azt hiszem a világ csak lustaságból egyforma minden nap. Ma, úgy látszott, meg akart változni. És az esetben bármi, bármi megeshet.

138. oldal (Péntek)

Imádott engem, kétségkívül. Vajon szeretett-e?

20

Dosztojevszkij írta: „Ha Isten nem létezne, minden szabad volna”. Ez az exisztencializmus kiindulópontja.

45-46. oldal

Mintha mindazt, amit életemről tudok, könyvekből tudnám.

117. oldal

Lehetséges volna hogy az ember képtelen megérteni saját arcát? Vagy csak azért van így, mert magányos vagyok? Azok az emberek, akik társas életet élnek, megtanulták, hogyan kell önmagukat látniok a tükörben – úgy, ahogyan barátaik szemében látszanak. Nekem nincsenek barátaim: vajon ezért olyan csupasz a húsom? Azt mondhatnám, igen, azt lehetne mondani: a természet, emberek nélkül.

32. oldal

(…) nagy hátralékom van alvásban (…)

Ha az ember magányosan él, már azt sem tudja, hogy mit jelent elmondani valamit: a valószerű a barátokkal együtt tűnik el.

Elzászban, 1850 táján, egy gyermekek sújtotta tanító beletörődött, hogy áttér a szatócspályára. Ám valamilyen kárpótláshoz ragaszkodott e kiugrott pedagógus: ha neki le kell mondania róla, hogy az elmék épülésén munkálkodjék, valamelyik fia munkálkodjék majd egyszer a lelkek épülésén; a család egyik sarja lelkésznek megy, mégpedig Charles. Charles nem állt kötélnek, inkább világgá ment egy műlovarnő után. Arcképét otthon befelé fordították, s nevét tilos volt kiejteni. Ki a soros utána? Auguste nagy sietve az atyai önfeláldozás nyomába lépett: nekivágott a kereskedelemnek, s nem is bánta meg. Maradt hát Louis, aki nem árult el semmiféle határozottabb hajlamot: apja kezelésbe vette e csendes fiút, s egy szempillantás alatt református lelkészt csinált belőle. Louis később odáig ment engedelmességében, hogy újabb lelkipásztort nemzett, név szerint Albert Schweitzert, akinek pályafutása ismeretes.

9. oldal