Jean-Paul Sartre francia

Életemet úgy kezdtem, ahogyan bizonyára végezni fogom: könyvek között. Nagyapám dolgozószobája tele volt könyvekkel: leporolni tilos volt őket, kivéve évente egy alkalommal, októberben, a tanítás kezdete előtt. Olvasni sem tudtam még, de már tiszteltem e lebegő köveket, amelyek egyenesen álltak vagy oldalt dőltek, mint a téglák, szorosan egymás mellett a könyvszekrény polcain, vagy előkelő távközökben, menhir-sorokként. Éreztem, hogy tőlük függ a család boldogulása. Hasonlónak láttam valamennyit, s mintha egy parányi szentélyben hancúroztam volna, zömök, ősi emlékművek között, amelyek tanúi voltak születésemnek, s tanúi lesznek halálomnak is; állandóságuk kezeskedik arról, hogy a jövő ugyanolyan nyugodt lesz, mint a múlt volt. Titokban meg-megérintettem őket, hogy poruk megtisztelje kezemet, de egyébként nemigen tudtam mit kezdeni velük; naponta néztem végig olyan szertartásokat, amelyek értelme felfoghatatlan volt számomra: nagyapám, aki egyébként olyan ügyetlen volt, hogy anyám gombolta be a kesztyűjét, oly magabiztosan kezelte e kegytárgyakat, mint a miséző pap. Ezerszer is tanúja voltam, hogyan kel fel szórakozottan, kerüli meg asztalát, hogyan terem két öles lépéssel a szoba túlsó végén, húz ki habozás nélkül egy kötetet, egy pillantást sem pazarolva a keresésre, s míg karosszéke felé tart, hogyan lapozza át, hüvelyk- és mutatóujja között pergetve lapjait; mihelyt leül, egyetlen hirtelen mozdulattal nyitja ki, „éppen a jó helyen”, s a könyv úgy nyikorog, mint az új cipő.

27. oldal

… én ápoltalak már, mosdattalak, ismerem lázas tested szagát, de mégis szeretlek. Napról napra jobban hasonlítasz jövendő hulládhoz, de én mégis szeretlek. Ha meghalsz, melléd fekszem, s örökre ott maradok, nem eszem, nem iszom, karomban rothadsz el, de én dögnek is szeretlek: semmit sem szeret az, aki nem szeret mindent.

Azt hiszem a világ csak lustaságból egyforma minden nap. Ma, úgy látszott, meg akart változni. És az esetben bármi, bármi megeshet.

138. oldal (Péntek)

Dosztojevszkij írta: „Ha Isten nem létezne, minden szabad volna”. Ez az exisztencializmus kiindulópontja.

45-46. oldal

Imádott engem, kétségkívül. Vajon szeretett-e?

20

Mintha mindazt, amit életemről tudok, könyvekből tudnám.

117. oldal

Lehetséges volna hogy az ember képtelen megérteni saját arcát? Vagy csak azért van így, mert magányos vagyok? Azok az emberek, akik társas életet élnek, megtanulták, hogyan kell önmagukat látniok a tükörben – úgy, ahogyan barátaik szemében látszanak. Nekem nincsenek barátaim: vajon ezért olyan csupasz a húsom? Azt mondhatnám, igen, azt lehetne mondani: a természet, emberek nélkül.

32. oldal

(…) nagy hátralékom van alvásban (…)

Ha az ember magányosan él, már azt sem tudja, hogy mit jelent elmondani valamit: a valószerű a barátokkal együtt tűnik el.

De régebben az emberek közelében maradtam, magányomnak csak a felszínén, s el voltam szánva rá, hogy vész és riadó esetén közébük menekülök: eddig, lényegében véve, amatőr voltam.

18