Jean Cocteau francia
1889. július 5. (Maisons-Laffitte, Franciaország) – 1963. október 11. (Milly-la-Forêt, Franciaország)
| Teljes név | Jean Maurice Eugène Clément Cocteau |
|---|---|
| Katalógusnév | Cocteau, Jean |
| Nem | férfi |
Képek 6
Könyvei 17
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Európa Zsebkönyvek Európa · Horizont könyvek Kriterion · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi · Kis Remekművek Könyvtára Révai · Magvető irodalmi könyvtár Magvető · Kozmosz Irodalmi Könyvek II. Kozmosz Könyvek · Új termés Genius · Iskola - könyv Magyar Könyvklub · Vintage Classics Vintage · Kentaur könyvek Noran · Janus Kétnyelvű könyvek Európa
Illusztrálásai 2
Antológiák 42
Róla szóló könyvek 1
Kiemelt alkotóértékelések
Népszerű idézetek
A szépség előjoga határtalan. Még azokra is hatással van, akik nem vesznek róla tudomást.
12. oldal (Magyar Könyvklub)
Élete végén egy interjú során megkérdezték tőle, ha tűz ütne ki házában, ahol Picasso-festményeket, Proust-dedikációkat, néger maszkokat, Sztravinszkij- és Radiguet-kéziratokat őriz, s csak egyetlen dolgot vihetne magával, mi volna az? Cocteau egy pillanatig sem habozott: „A tűz” – felelte.
205. oldal, Utószó (Szépirodalmi, 1971)
Mielőtt lemerülsz az álom mély vizébe,
Habozol tétován;
Félsz, hogy utánad én is leszállok a mélybe,
És ugyanoda tán?
97. oldal (Európa, 1961)
Fele homályban, fele fényben: ilyenek a bolygók. A fél világ pihen, a fél világ munkálkodik. De a szendergő feléből titokzatos erő sugárzik.
Az emberrel megesik, hogy az álom-fele ellene mond az éber-felének. Abból beszél az igazi természete. Ha szerét ejtheti, hogy az ember hallgasson rá, és beillessze fény-fele rendjébe, veszélyessé válik a homály-fél. Megváltozik a szerepe.
14. oldal (A nagy mutatvány - I.)
Az erkölcsi törvények olyan játék szabályai, amelyben mindenki csal, mióta a világ világ.
Az élet óriási gyorsvonat: több osztályból áll, de az első- és harmadosztályú utasokat egy sínen viszi, egyazon sebességgel a halál felé.
Legokosabb volna aludni, amíg megérkezünk erre a végállomásra. De, jaj, a tájék gyönyörű. Csak unalomból, csak szórakozásból kellene kinéznünk az ablakon, de annyira elmerülünk a rohanó képek élvezésébe, hogy nehezünkre esik az utazás végén szedni a cókmókot és kiszállni.
118. oldal, IX. fejezet (Magvető, 1957)
A költészet – hirdeti Cocteau – állandó magasfeszültség, megszállottság, rettenetes magányosság, átkos örökség, a lélek betegsége. A költő írás közben a benne munkáló irracionális erők parancsának engedelmeskedik, akaratlan tolmácsa, kényszerű közvetítője a lélek időtlen mélyeiből érkező homályos üzenetnek. „Melyik igazi művész – kérdi Modigliani-tanulmányában –, legyen bár a legkiegyensúlyozottabb, nem rejteget lelke meghitt homályában egy schizofrént, akinek ő csak egyszerű munkása”. „A láthatatlan ember – mondja másutt, Gide-ről szóló megemlékezésében – a schizofrén, aki bennünk lakik.” Mint Baudelaire, mint Mallarmé vagy Valéry, mint a mi Kosztolányink, Cocteau is tudatosan vallja a forma elsőszülöttségi jogát, eredendő primátusát a gondolat felett: „A költészet, ahelyett, hogy szavakkal ékesítene bizonyos eszméket, gondolatait a szavakból meríti. Előbb talál, és azután keres.” A vers ezt az alkotás közben lassan megvilágosodó mondanivalót fejezi ki, a költő belső világát, „amelynek semmi kapcsolata sincs azzal, amit a valóságnak szoktak tekinteni”. „A költeménynek – írja Műhelytitok című nagy tanulmányában – egymás után el kell veszítenie mindazokat a szálakat, amelyek a valósághoz fűzik. Valahányszor a költő elvág egy ilyen szálat, a szíve verni kezd. Amikor az utolsót is elszakítja, a költemény elszabadul, fölszáll a magasba, mint a léggömb, amely önmagáért szép, s amelynek nincs már semmi kapcsolata a világgal.”
…
Szegzárdy-Csengery József
18. oldal (Európa, 1961)