Javier Marías spanyol

Ha az ember sokáig vágyik valamire, egy idő után már nagyon nehéz nem vágyni rá; úgy értem, ráébredni és elfogadni, hogy már nem arra vágyunk, hanem másvalamit szeretnénk.

181. oldal

Mindegy mi történik a regényekben, mert úgyis elfelejtjük, ha véget érnek. A lehetőségek és a gondolatok számítanak, amelyekre felnyitják a szemünket, és amikre fiktív történetükkel ráébresztenek; ezek tisztábban maradnak meg bennünk, mint a valós események kapcsán, és jobban megfontoljuk őket.

276. oldal

Minden író sokkal inkább olvasó, és az is lesz mindig: több regényt elolvastunk, mint amennyit valaha meg tudnánk írni, és tudjuk jól, hogy ez az érdeklődés, ez a szenvedélyes rajongás annak köszönhető, hogy már százezerszer átéltük; és olykor jobban megértjük a világot, önmagunkat a regényben létező fantomszemélyek által, vagy a fejtegetések révén, melyekről érezzük, hogy nem egészen az író, de nem is az elbeszélő hangján szólalnak meg, vagyis az a hang nem egészen a senkié. Arról is megbizonyosodhatunk, hogy talán azért írunk, mert némely dolgot csak akkor tudunk elgondolni, hogyha csináljuk, jóllehet hogyha megkérdezi tőlem – nem is olyan ritkán –, hogy miért írok, jobban szeretem azt válaszolni, azért, hogy ne legyen főnököm, és hogy ne kelljen korán kelnem. Különben azt hiszem, ez is igaz, sokkal inkább, mint amit most itt elmondtam Önöknek.

442-443. oldal, Utószó - Ami nem történik meg és mégis megtörténik

Sok nő panaszkodik, hogy epekedve, vagy ahogy manapság mondják „élvezeti cikként” néznek rá, és szinte senki sem ismeri be, milyen bántó, hogy azt nem mondjuk, megalázó, lehangoló és csüggesztő, ha valakire sosem néznek így.

243. oldal

Szándèkosan nem tud felejteni az ember.

[…] mert az ember akkor hisz az eleve elrendeltben, a sors akaratában, amikor épp jónak látja.

Értelmi és érzelmi képességeinket, erőinket arra összpontosítjuk, hogy az osztályozott vagy osztályozandó dolgokat minősítsük: következésképp örökös megbánásból és elszalasztott lehetőségekből, megerősítésekből, önigazolásokból és kihasznált alkalmakból áll az életünk, pedig semmire sincs igazolás, és minden elvész. Bár lehet, hogy nem is volt soha semmi.

41. oldal

Nincs annál jobb módszer, ha valakit ki akarunk kérdezni a kalandjairól, mint ha elmeséljük neki a sajátjainkat.

202. oldal

A számunkra igazán fontos emberek életébe mindig túl későn érkezünk.

215. oldal

Talán mindössze ennyi a kapcsolat: ha jól megnézzük, a bűbájosság vagy haunting nem más, mint az emlékezés átka, hogy meghatározatlan időközönként valami vagy valaki mindig visszatér és felbukkan, nem szűnik meg egészen, nem is múlik el egészen, és igazán sohasem hagy el bennünket, s egy bizonyos pillanattól kezdve a fejünkben lakozik vagy benne él, éber állapotunkban vagy álmunkban, oda fészkeli be magát, mert nincs is annál kényelmesebb lakhely számára, […]