Jaroslav Rumpli szlovák

Egy döglött, fekete macska feküdt az úton.
– Emlékszem rá – mondta Filip. – Két napja átszaladtam előtte. Nyilván én hoztam rá a szerencsétlenséget.

405. oldal (148)

– A zene gyógyít […], csak épp megsüketül tőle az ember.

313. oldal (115)

A környezet teljes megfertőzéséhez pont elegendő egy csipetnyi gonoszság.

163. oldal (58)

Csupán most kezdem kapiskálni, hogy egy embernek az élete során mekkora békákat is kell lenyelnie. Minél inkább érint minket valami, annál kevesebb a beleszólásunk. Gyakorlatilag csak nézők lehetünk. Az élet elrebben a szemünk előtt, mi meg legfeljebb nevethetünk, tapsolhatunk, esetleg sírhatunk az egészen. Olyan, mintha a mi labdáinkkal valaki más zsonglőrködne, nekünk meg nem maradt más, mint azért drukkolni, hogy minél tovább bírja. Egyszer úgyis rontani fog, ez elkerülhetetlen, de minden újabb sikeres körért hálásak lehetünk.

18. oldal

Gyerekkoromban tanultam meg zsonglőrködni. Apa egyszer hozott nekem három élénk színű bőrlabdát. Elsőre nagyon megörültem nekik, de második ránézésre már egy kicsit elment tőlük a kedvem. Amilyen szépek voltak, annyira vacaknak bizonyultak, amikor játszani akartam velük. Kóccal és kaviccsal voltak töltve, és egyáltalán nem pattogtak. Ráadásul körbe voltak varrva, így még gurítani sem lehetett őket rendesen. Nem voltak jók semmire. Lehet, hogy épp ezért kezdtem őket a levegőbe hajigálni.

14–15. oldal (4)

[…] a tanár szerint mindig is ez volt az emberiség célja: kibutulni a történelemből, hogy az mindig megismétlődhessen.

373. oldal, (136)

– Ha az ember csinál valamit, akkor a legkevésbé az eredmény fontos – kelt most a védelmemre mosolyogva, miközben fel sem pillantott a könyvből, amit olvasott. – Csak az a fontos, hogy örömmel csináljuk azt, amit csinálunk.

53. oldal, 18. fejezet

Az utolsó album, amelyet közvetlenül Emil összeomlása előtt játszottak fel, messze a legsikeresebb volt. Teljesen embertelenül szólt és irgalmatlanul jól fogyott. Vitték, mint a cukrot. Ezt nyilván annak is köszönhették, ami Emillel történt. Már a bevezető téma megcáfolta a komplett evolúciós elméletet. Azt a hangzavart egyszerűen nem produkálhatták majmok leszármazottai. Nem csak Medve hörgésére gondolok. A gitárok vinnyogása, a dobok géppuskasorozatai, a súlyos, röfögő basszusalapok – mindezt bizonyára egy olyan valaki mixelte össze, aki kétségtelenül teljesen süket volt. Abban a műfajban, ahol gyakorlatilag már semmi újat nem lehetett kitalálni, váratlanul új dimenziók nyíltak. A rajongók és a kritikusok is magukon kívül voltak.

238–239. oldal (87)

A halál csak akkor volna borzasztó, ha elkerülhető lenne. Így inkább csak nevetséges. Mert egyszer úgyis eljön, akár komolyan veszitek, akár nem. Egyszer úgyis szembe kell néznetek vele, úgy a másokéval, mint a magatokéval. Persze sírhattok közben, vagy akár a hajatokat is téphetitek, sőt, levághatjátok valamelyik labujjatokat is, de felakasztani talán mégsem kellene magatokat. Ezzel csak olyasmit érnétek el, ami előbb vagy utóbb, de úgy is be fog következni. Inkább maradjatok életben. Ezzel egy rakás munkát megspórolhattok másoknak. Ha mégis azt gondolnátok, hogy az életnek semmi értelme, játsszatok death metalt. Legalább lesz miről dalolnotok.

476. oldal (174)

Az ilyen oktatási rendszer mellett az emberek semmit sem fognak megtanulni. Érteni fogják az integrált áramköröket, de például nem fognak tudni tüzet rakni. Tízezer évet visszafejlődnek, a számítógégektől megromlik a látásuk, a telefonálástól meg nagy lapátfüleik lesznek. Már most hülyébbek, mint az ősember. Homo debilis.

226. oldal