Jane Johnson brit

Vajon Istent tényleg érdekli, milyen néven szólítjuk, vagy hogy milyen formában imádkozunk hozzá?

128. oldal

Nincs másunk, csak a remény – de hát történtek már más csodák is ezen a világon…

504. oldal

– Mindenkit lefizetünk. A jelentéseket elégetik. Tanuld már meg tartani a szádat, Núsz – Núsz! Ha fényes napvilágnál azt mondom, hogy éjszaka van, vedd fel a hálóingedet és gyújts gyertyát.

107. oldal

Vagy a hatalom változtatja úgy meg az ember lelkét, hogy elhiszi ő mindenek és mindenki fölött áll? Ha előttem borulna le mindenki, és úgy kezelne, mintha földre szállt istenség volnék, valamint kiszolgálnák minden szeszélyemet, rémülten vetnék magukat a lábam elé, vagy félrekapnák a tekintetüket, ha vért ontani támad kedvem – akkor vajon én is ilyenné válnék, mint amilyen Iszmail? Ez a gondolat már szinte felségárulás, s félek, az arcom elárul.

216. oldal

A föld sártengerré vált a hajnal óta zuhogó esőben, amely nem szűnő egyhangúsággal dobol a tetőcserepeken.

(első mondat)

Visszafogottságot, magabiztosságot és könnyedséget éreztem ezeknek az embereknek a modorában – legalábbis akikkel ittlétünk néhány órája során találkoztunk – és nagyon vonzónak találtam. Igaz, én a londoni férfiak pimasz kivagyiságához voltam szokva, az állandó versenymániához, ami csak álcázza a mélységes bizonytalanságukat és bizalmatlanságukat.

A rabszolgaságot mindig is szörnyűségesnek tartottam. Erkölcsileg elfogathatatlan, hogy egy embert úgy adjanak-vegyenek, mint egy bútordarabot: én soha nem engedtem rabszolga cselédet a házba.

74. oldal

A mohóság túlzásokba hajtja a hatalmasokat. Azért élnek, hogy magukévá tegyenek mindent: ételt, italt, férfiakat, nőket. Az egész világot. Feneketlen étvágyuk azért kielégíthetetlen, mert sohasem tudják semmivel sem betömni azt a sivár, gonosz űrt, ami a belsejükben, a lelkükben tátong.

217. oldal

Most jöttem rá, hogy egy ideje már nyilván mélyen elfojtott ellenszenvet tápláltam a sok sunyi, sima modorú üzletember iránt, akik méregdrága öltönyökben, hibátlan fogsorú mosolyukkal szálltak ki a fényűző, sofőrös autóikból, akiknek a szénlábnyoma nagyobb, mint az Északi-sark; akiknek arctalan, globalizált cégei önfeledten szivattyúzzák és szállítják el a harmadik világ ásványkincseit, s akikből már születésükkor, a magánkórházakban klinikailag metszették ki a szociális érzéket. […] Még csak pár hete, hogy tálvol kerültem ettől az egésztől, és lám, már azon töprengek, hogy képes leszek-e valaha visszaállni a sorba…

Az arany a mi kultúránkban szerencsétlenséget jelent. A gazdagság csak boldogtalanságot, kizsákmányolást és halált hoz.

263. oldal