Jan Wolkers holland

E könyv szereplőinek bármilyen hasonlósága élő személyekre a véletlen műve, kivéve Blanchard-t, a fagylaltárust a Leideni Erdő szélén.

„Nem hosszú ez a kert, nem is nagyon széles. De mérhetetlenül magas. Egészen a csillagokig ér.”

241. oldal

Egy este, amikor az üzlethelyiségen át az ablak mögötti kis szoba felé tartottam, a fatönkökön, a ládák mögött fényesen csillogó árnyakat pillantottam meg. Holtsápadtan, reszkető lábbal mentem vissza a nagyszobába. Apám nyugodtan felállt, és félelem nélkül velem jött, mert gyerekkorában ő is látta egyszer az ördögöt, és imádsággal űzte el.

142. oldal

Annak idején mindig apám szállította a bort úrvacsorához. Szombat esténként tizenkét üveg sorakozott a kisebbik pulton. Akármilyen figyelmesen nézegettem őket, a címkéken nem volt semmi különös. Semmiben sem különböztek bármilyen más tizenkét üvegtől a polcról. Csak mikor apám a nagy füles kosárba helyezte és egy fehér kendővel letakarta őket – amit persze egyéb árunál nem tett meg –, lettek felszentelve, ekkor már Jézus Krisztus vére volt bennük. S attól, hogy apám pontosan a sötétség beálltával elvitte a lelkészlakba, az az érzésem támadt, hogy beavatottak vagyunk, eszközök Isten kezében, amellyel végrehajtja a csodát, és a bort vérré változtatja. Később, amikor már csak a legszükségesebb árucikkeket tartottuk az üzletben, a bort beszerzési áron egy versenytársnál kellett megvennem. Egyszer nem a megfelelő bort hoztam: Édes Spanyolt. „Az úrvacsorához nem lehet püspöki bort használni”, mondta apám. De már túl késő volt ahhoz, hogy kicseréljem. Megbontott egy üveget, és megkóstolta. „Mézédes”, állapította meg. „Még külön figyelmeztettelek is, ne hozz se túl édeset, se túl fanyart.” Visszanyomta a dugót az üvegbe, újra körétekerte a sztaniolpapírt, és egy dézsában leáztatta a címkéket.
Másnap reggel a templomban alaposan megfigyeltem a fehér asztalokat körülülő hivőket (!). A pap fogta az ezüstserleget, magasra emelte, és megfáradt, ünnepélyes hangon így szólt: „A hálaadás pohara, melyet hálákat adván megáldunk, Jézus vérének szövetsége. Fogjátok, és igyatok belőle mindnyájan, tudjátok és higgyétek, hogy a mi urunk Jézus Krisztus drága vére valamennyiünk bűnei bocsánatára ontatott ki.” Mielőtt továbbadta volna a serleget, előbb maga ivott egy kortyot belőle, de az arcán nem vettem észre semmit. Egyszerűen belefogott egy zsoltárba. Lehet, hogy nem is ivott, csak megjátszotta. Anyám is ugyanezt tette, ha valami gusztustalan vénlány vagy egy nyálas szájú vénember ült mellette. De az a férfi, akinek a pap továbbadta a serleget, bizony jókorát húzott belőle, s mikor már el akarta emelni a szájától, hogy továbbadja, gyorsan még egyet belekortyolt. Így járt körbe-körbe a serleg. Még anyám is jókorát ivott belőle. Mikor a nővérem szóvá tette otthon, ezt felelte: „Bár elég hamar sorra kerültem, de a pohár már teljesen üres volt. Majdhogynem fejjel lefelé kellett tartanom.” Apám haragos pillantást vetett rám, és így szólt: „Majd adok én neked.”

147-148. oldal