Jacques Derrida francia

A metafizikai kötődés kétségtelenül abban a témában mutatkozik meg leginkább, amelyre most térünk vissza: az utalás külsődleges voltában, ha a kifejezéshez képest nézzük. (…) Minthogy logikai és episztemológiai beszédmódban mozgunk, és így a kifejezésnek mint mondani-akarásnak és mint az ideális tárgyhoz való viszonynak az eredetére kell szorítkozni (…), az utalást el kell távolítani, el kell vonatkoztatni tőle…

Szövegen kívüli jelentés nincsen.

182. oldal ("A veszedelmes pótlék")

Mivel a lélek affekciói természetes módon fejezik ki a dolgokat,
olyan egyetemes nyelvet alkotnak, amely aztán képes önmaga eltörlésére…

(…) mindig nehéz tudni ki kinek az olvasója, ki az alany, ki a szöveg, ki a tárgy (…)

Szenvedések, 22. oldal

…valójában a diszkurzív jel, és ebből következően a mondani-akarás mindig össze van fonódva valamivel, egy utaló rendszerbe van ragadva. Beleragadva, vagyis beszennyeződve: Husserl a Bedeutung kifejezésbeli és logikai tisztaságát akarja újra megragadni mint ami a Logosz lehetőségét alkotja. (…) Ez esetben végülis azt kellene mondanunk a beszédről, valamennyi méltóságot és eredetiséget meghagyva még neki, hogy csak a gesztus egy formája…

A nyelvben csak perem van… Vagyis utalás.

Kivéve a név, 80. oldal

A jelfogalom mindig magában foglalja a jelölő és a jelölt közti
megkülönböztetést, mint – Saussure érvelése szerint – egyazon falevél
színe és fonákja. A jelfogalom ezért ama logocentrizmus örökségén belül
marad, ami egyszersmind fonocentrizmus is: a beszédhang és a lét, a
beszédhangnak és a lét értelmének, a beszédhangnak és az értelem
idealitásának abszolút közelsége. Hegelnél jól láthatjuk a hang különös
privilégiumát az eszmeivé válásban, a fogalom létrejöttében és a szubjektum önmagának-való-jelenlétében. Ez az eszmei mozgás, amelyben hangzása
révén mintegy az egyszerű szubjektivitás, a test lelke szólal meg…

…bármennyire szükséges és termékeny is ez a vállalkozás (…) képtelen
meghatározni vállalkozásának és tárgyának egységét. Hogy sem leírni
nem képes módszerének diskurzusát, sem kijelölni önnön határait.
Ennek legfontosabb oka pedig az, hogy az írásnak és a tudománynak
a legkülönfélébb fogalmak segítségével megcélzott egysége lényegében,
többé-kevésbé rejtetten, de a mai napig egy olyan metafizikus korszak
által determinált, melynek félig-meddig már látjuk a lezárulását.
Nem azt mondjuk, hogy a végét.

Az irodalom modern találmány, azokba a konvenciókba és intézményekbe íródott bele, amelyek, hogy csak ezt a vonását ragadjuk ki, elvben biztosítják számára a jogot, hogy mindent kimondjon. Az irodalom így bizonyos cenzúrátlansághoz köti sorsát, a demokratikus szabadság teréhez (sajtószabadság, véleményszabadság stb.). Nincs demokrácia irodalom nélkül, sem irodalom demokrácia nélkül.

Szenvedések, 37-38. oldal

„Isten” a nyelv eme alaptalan összeomlásának, végeérhetetlen elsivatagosodásának a neve.

Kivéve a név, 75. oldal