!

Ivan Goran Kovačić horvát

1923. március 21. – 1943. július 13.

Tudástár · 2 kapcsolódó alkotó

KatalógusnévKovačić, Ivan Goran
Nemférfi

Képek 2

Könyvei 3

Ivan Goran Kovačić: Tömegsír
Ivan Goran Kovačić: Tüzek és Rózsák
Ivan Goran Kovačić: A harag napjai

Antológiák 17

Borbély Sándor (szerk.): Szívem
Tóbiás Áron (szerk.): A kísértethajó utolsó útja
Komlós Aladár (szerk.): Külföldi versek könyve
Tóbiás Áron (szerk.): Tarts nyugatnak!
Kormos István (szerk.): Szerelmes kalendárium
Rába György (szerk.): Verses világjárás
Kormos István (szerk.): Szerelmes arany kalendárium
Domokos Mátyás (szerk.): Kezek dicsérete
Bikády György (szerk.): Noé vesszeje
Vujicsics D. Sztoján – Kormos István (szerk.): Jugoszláv költők antológiája

Népszerű idézetek

Lunemorte P>!

Hát van-e hely, hol kín van, néma tűrés,
Ahol élve szenved és tűr az ember?
Van-e hely, ahol üt a kéz s együtt élsz
Azzal, ki ellened bűnt követett el?

Van-e hely, ahol visong még gyerekhad,
S fiúnak anyja, lánya van apának?
Ahol zokog a húgod, és ha meghalt,
Virágcsokrot tesz keblére a bátyja?

Amethyst >!

Gondom lesz rá, hogy parázsból csináljak
szemet nektek! Baglyok! Vak macskakölykek!

Katze>!

– Halálfejek! Pudvásak! Vaksi szörnyek!
Gondom lesz rá, hogy parázsból csináljak
Szemet nektek! Baglyok! Vak macskakölykek! –
Hörögte az egyik részeg vadállat,
S egy vaknak esve úgy arcába metszett:
Füle a dróton himbálózni kezdett.

III

Katze>!

Egy vak, a rettegéstől felvonítva,
Holtan rogyott le. Én emberfeletti
Erővel számoltam: hány vár a sírra,
Levontam, kit hallottam már elesni,
Bár mindegyik halálhörgése, minden
Sikoltása mélyéig marta szívem.

IV

Katze>!

Elhallgattam. Magam vagyok a holtak
Hidegében, a halál jege rajtam,
Szerveimen. Nem oltja el a szomjat
E jég – tüzel a nyelvem, torkom, ajkam,
A halál jege néma. Pokla lángol.
Sikoly sincs, hogy kiváltson a magányból.

VII

Katze>!

Elszörnyűlködtem: mozognak a testek,
Rám dőlnek, lassan omlanak, kiáltnak,
Hörögnek, sírnak, jajgatnak, nevetnek,
Kezük nyújtják, s dühhel megfojtanának…
Éreztem, hogy a körmök és a szájak,
S a végtagok rám, élőre vadásznak.

Megálltam rémülten. Ők is megálltak.
A súly kisebb lett. Vállamon keresztül
Holt láb esett. Többé már nem vadásznak,
Nem üldöz senki sem! – Az én kezemtől
Omolnak a testek! – mondtam magamba.
– Csak női haj fonódott a nyakadra!

VIII

Katze>!

És úgy éreztem, bennem van a vétek,
Hogy a mélyben hagyom a sok halottat,
Mert él e levegő… de én nem élek…
És vártam, hogy a sírba visszadobnak.
De: – Élsz! – sebem szólt. Ez adott nyugalmat.
Közelgett az este. Leszállt a harmat.

VIII

Katze>!

Rángattam a holtakat egyre-másra,
Se fájdalmat, se félelmet, se szégyent
Nem éreztem, léptem mint földrakásra –
Pedig talán halott húgomra léptem,
Tán gyönge kedvesemre, ismerősre.
A szomjúság vadított így erősre.

IX

Katze>!

Sírtam, és sírok most is; csak torokkal
Sírok, mert nincs szemem, csak a szívemmel,
Mert utoljára a késen csorogtak
Könnyeim. Nem láthatlak titeket, mert
– Boldogtalannak – nincs szemem, hatalmam,
S mennék bár én is! – nincs helyem a harcban.

X

Lunemorte P>!

Anyóka! Néném! Dörzsölgetni kezdtem,
Csókkal mondtam búcsút csontos kezének.
S úgy tünt: halott anyámat öltem én meg.