Isaac Bashevis Singer lengyel amerikai

Elmentem a rabbihoz tanácsért. – Meg van írva – mondta a rabbi –, hogy jobb bolondnak lenni egy életen át, mintsem gonosznak egy óra hosszat.

7. oldal, A bolond Gimpel

Aki nem mond és nem hallgat mesét, az csak a pillanatnak él, és az nem elegendő.

146. oldal

– A Talmud harminchat kötet, a zsidók mégsem felejtették el.
– A zsidók túlságosan sok mindenre emlékeznek. Ez a mi balszerencsénk. Kétezer éve, hogy kikergettek minket a Szentföldről, és most megpróbálunk visszajutni. Hát nem őrültség? Ha az irodalmunk csak ezt az őrültséget tükrözné, óriási volna! De a mi irodalmunk hátborzongatóan józan.

157. oldal, Kafka barátja

Bejártam a földet, és a jó emberek sehol se feledkeztek meg rólam. Az évek múltával megöregedtem, megőszültem; mindenféléket hallottam, sok hazugságot, álnokságot, de minél tovább élek, annál jobban tudom, hogy tulajdonképpen nincs is hazugság. Ha valami nem történik meg igazán, azt megálmodja az ember. Ha nem történik meg az egyikkel, megtörténik a másikkal, ha nem ma, akkor holnap, ha nem jövőre, akkor száz év múlva. Mit számít ez? Gyakran hallottam olyan históriákat, amikre azt mondtam: – Ez aztán nem fordulhat elő. – De egy év se telt bele, és hallottam, hogy valahol másutt bekövetkezett.

21. oldal, A bolond Gimpel

A jó irodalom legjobb olvasója a gyermek.

A felnőttet elkápráztatják a nagy nevek, az eltúlzott idézetek, az erőszakos reklám. A kritikus, akit jobban érdekel a szociológia, mint az irodalom, olvasók millióival hitette el, hogy ha egy regény nem akar társadalmi forradalmat előidézni, az egy hajítófát sem ér. Száz meg száz professzor ír kommentárt írókról, s igyekszik meggyőzni hallgatóit, hogy csak a bonyolult kommentárokat és számtalan lábjegyzetet igénylő író a mi időnk igaz teremtő géniusza.

Csakhogy a gyerek nem ül fel az efféle győzködésnek. Ő még szereti a tisztaságot, a logikát, sőt, uram bocsá’ még az olyan elavult dogot is, mint a központozás. Mi több, az ifjú olvasó igazi történetet követel, aminek eleje, közepe és vége van – már ahogy ezer meg ezer esztendeje mesélik a történeteket.

A mi századunkban a mesemondás elfeledett mesterség lett, a helyébe műkedvelő szociológia és elcsépelt pszichológia lépett, de a gyermek még ma is független olvasó, aki semmi egyébre nem hagyatkozik, csak a tulajdon ízlésére. Nevek, tekintélyek neki semmit sem jelentenek. A felnőtteknek írt irodalom már régen szétpukkadt, amikor a gyermekeknek írt könyvek még a mesemondás, az ésszerűség, a családba, Istenbe és az igaz emberiességbe vetett hit utolsó foszlányait alkotják.
[…]
Tragikus, hogy sok író, aki lenézi a természetfelettiről szóló történeteket, a gyerekeknek olyasmit ír, ami nem egyéb, mint merő zűrzavar. Sok gyerekkönyvben az egyik mondatnak az égvilágon semmi köze a másikhoz. A dolgok csak úgy történnek, önkényesen, véletlenszerűen, és nincsenek összefüggésben a gyermeki élményvilággal és gondolatokkal.

Az efféle írás nemcsak hogy nem szórakoztatja a gyermeket, de még a gondolkodásmódjában is kárt tesz. Néha az az érzésem, hogy az úgynevezett avantgárd gyerekkönyv-írók elő akarják készíteni a gyermeket James Joyce Finnegans Wake-jére vagy egyéb rébuszokra, amelyeket a professzorok oly nagy előszeretettel magyaráznak. Ahelyett, hogy gondolkodni segítené a gyermeket, az efféle írás elnyomorítja az elméjét. Vagy mondjuk ki egyszerűen: természetfeletti – igen; esztelenség – nem.

A népmesének fontos szerepe van a gyermekirodalomban. A modern felnőttirodalom tragédiája, hogy tökéletesen elszakadt a néphagyománytól. Sok modern író elveszítette gyökereit. Nem tartoznak, és nem is akarnak tartozni semmiféle különleges csoporthoz. Félnek, hogy nyájszellemmel, nacionalizmussal, sovinizmussal vádolják őket.

Valójában pedig nincsen gyökértelen irodalom. Jó regényt nem lehet írni egy emberről csak úgy általában. Az irodalomban – akárcsak az életben – minden sajátságos. Minden embernek megvan a tényleges és spirituális lakcíme. Igaz, bizonyos mesékben nem szükséges, sőt egyenesen fölösleges a lakcím, de hát az irodalom nem csupa mese. Minél jobban gyökerezik környezetében az író, annál jobban megérti mindenki; minél nemzetibb, annál nemzetközibb lesz.

269-271. oldal (A gyermek mint az irodalom igazi kritikusa)

– Nagy eszed lehet!
– Az íráshoz inkább szem kell.
– És miket írsz? A gondolataidat?
– Történeteket mesélek. Ezt hívják irodalomnak.

231. oldal, Három találkozás

Berlinben vett egy német lapot, de az idegen nyelven minden hír elvesztette a zamatát. Jiddisül bezzeg minden kis helyi történetnek megvolt a maga sajátos íze. Egy suszter vécépapírnak használta a lottószelvényt, amelyikkel hetvenötezer rubelt nyerhetett volna; Angliából egy hajó háromszáz menyasszonyt szállított Ausztráliába, akiket jegyeseik fényképről válogattak ki. Max nagyot hörpölt a kávéjából. Háromszáz lány! Az ördög bújjék a gonosz kis köldökükbe, mondta magában. Egy ilyen eleven rakománnyal én is tudnék mit kezdeni! Eljátszott a gondolattal. Mielőtt egyet köhintenék, máris megkerestem egymillió rubelt.

7. oldal (Fabula, 1993)

A lelkek hasonlatosak a kéziratokhoz: lehet bennük néhány vagy több hiba.

163. oldal, Három mese

    – A háború, az háború – szólt Hájem-Lejb.
    – Mindenki happol, aki csak tud. Mindig is így volt. A kis gánefé* a hurok, a nagy gánefé a túzok…

* Gánef: tolvaj (jiddis)

59. oldal, III. 2. (Európa, 1985)

– Bizonyára azért van telünk, mert télre is szükségünk van.

43. oldal - A nagy din tajre