Irina Korschunow német

Cselefántia szigete fölött feljött a Nap. Piros korongja emelkedni kezdett a láthatáron. Olyan volt, mintha a tengerből tolnák ki. És a cselefántok is így képzelték a dolgot. Nem azt mondták: Felkel a Nap. Azt mondták: Kijön a Nap a tengerből.
    Persze cselefántul mondták: Törö töffö tustus.
    – Törö töffö tustus – mormolta Töftöf is, a kis csíkos cselefánt. Egymagában üldögélt a Cselefántiát körülvevő öreg, romló-bomló falon. A többi cselefánt még az igazak álmát aludta, ki-ki a házában. Hallani csak a hullámverést lehetett meg a szelet, amely a tafutaf-gyümölcsök piros fáinak koronái közt susogott.
    Töftöf himbálgatta az ormányát, nézte a Napot, nézte, amíg fényes, sárga golyóbis nem lett belőle, felhők közt lebegő izzó gömb. Akkor Töftöf előszedte bőrránczsebéből a dalflótát. Maga faragta, és egészen különleges flóta volt ez. Mert nemcsak dallamokat lehetett előcsalogatni belőle, hanem szavakat is. Nem volt még cselefánt, akinek ilyen flótája lett volna.
         Kijön a tengerből a Nap
         A sárga Nap.
         Kék lesz az ég,
         Ha jön a sárga Nap.
         És sárga minden cselefánt,
         Akár a sárga Nap.
         Csak Töftöf csíkos,
         Kég meg sárga csíkos,
         De Töftöf sárga akar lenni,
         Akár a sárga Nap.

Velence jut eszembe, a Szent Márk tér, a vörös ló. Sebastian nézte ki magának a szobrocskát egy kirakatban, a számtalan kis utca valamelyikében. Üvegből készült vörös lófigura volt, mellső lábaival a levegőben kapált, fejét és sörényét hátravetette.
– Szép darab, ugye? – mondja. – De túl drága.
Aztán amikor délután a Szent Márk térről már éppen indulni akarunk az utóhoz, egyszer csak azt mondja:
– Azt hiszem, mégiscsak szeretném megvenni.
– Micsodát? – kérdezem.
– A vörös lovat. Emlékszel még, melyik üzletben láttuk?
Megrázom a fejem. Teljesen kikészültem a hőségtől. Úgy érzem, egy tapodtat sem tudok továbbmenni.
– Gyere – mondja Sebastian. – Majd csak megtaláljuk.
A hajsza a vörös ló után: utcákon, hidakon, tereken caplatunk keresztül. A falak között áll a levegő, a lagúnákból bűzös pára szállt fel.
– Nem tudok továbbmenni – mondom, de Sebastian csak lohol előre.
…
Sebastian végre felhagy a kereséssel. Nagyon sajnálja a dolgot. Elnézést kér, egészen kétségbe van esve, még én vigasztalom őt.
– Nincs már semmi baj – mondom.
Később aztán már nem kért elnézést semmiért.
– Igazad van – mondom Gisának. – Egyre több mindent nyeltem le szó nélkül. És aztán már késő volt.
– Az a lényeg, hogy már túl vagy rajta – mondja. – Legközelebb okosabb leszel.

124. oldal

Rossz a lelkiismeretem, szeretném megmondani neki, hogy nem úgy gondoltam annak idején. És hogy sajnálom a dolgot. Pedig úgy gondoltam.

50. oldal

-Az emberek bolondok. Az a mániájuk, hogy tárgyakat halmoznak fel maguk körûl, mindig többet és többet, míg végül már ki sem látszanak belölük.
Az ö szobája olyan rideg, mint egy szerzetes cellája. Ágy, íróasztal, polc, ülni pedig egy réges-régi, szürke fehér csíkos matracra lehet. Sehol egy terítö, szönyeg vagy kép.
-Az ilyesmi csak eltereli az ember figyelmét -mondja.
Annak idején amikor elöször voltam a szobájában és ö hegedült, tetszett nekem a dolog: csak Sebastian és a zene. De egy idö után valahogy fázni kezdtem belülröl. Ültünk a matracon, teát ittunk, és én legszívesebben elmentem volna, hogy vegyek egy tarka ágytakarót meg néhány posztert. Esetleg még két kordbársony bevonatú fotelt.
A mamája biztosan boldogan adott volna rá pénzt.

63. oldal